Descendants of the Sun

10 fejezet

Kedves Olvasóim!

Először is szeretnék mindenkinek Boldog Új Évet Kívánni! Másodszor pedig... elhoztam nektek az idei év első fejezetét! Kellemes olvasást kívánok!

***

- Yibo, nagyon kérlek, menj el!

Az ágyat előbb látta meg, mint a benne fekvő beteget: hófehér színével ez a bútordarab uralta a szobát, az apró mintával díszített ágytakaró és párnák kiríttak a környezetből.

Maga a szoba világos volt, letisztult kialakítású és szellős, jobban hasonlított egy luxus szálloda lakosztályára, mint betegszobára. A csempével burkolt padlót drága szőnyegek borították, a szoba végében egy krémszínű bőr kanapé, mellette egy kisasztal állt, az ággyal szemközti falra pedig egy Full HD tévé volt felszerelve.

Xiao Zhan az ágy mellett, egy görgős széken ült, szeme karikás volt és vörös a sírástól.

Tekintete az övébe fúródott, amitől úgy érezte magát, mint egy utolsó, senkiházi rohadék.

Bizonytalan lépésekkel megkerülte a férfit és az ágyban fekvő asszonyra nézett: Mrs. Xiao egészen picinek és törékenynek tűnt az ágyban; egykor erős teste összezsugorodott, ahogy betegsége lassan felemésztette: szemei alatt mély árok ült meg; az arca beesett, arccsontjai mintha épp kilyukasztani készülnének sápadt bőrét. Számtalan drót vezetett a takaró alá... és a karjába is csövek csatlakoztak.

A szíve mennydörgésszerű robajjal dobogott a mellkasában.

- Tehát ezzel zsarol az apám! Ha ő juttatta ebbe az állapotba, akkor én...

XIao Zhan megrázta a fejét.

- Nem az ő hibája volt...

- Ne merészeld védeni!

- ...hanem az enyém!

Amikor Xiao Zhan szavai eljutottak a tudatáig, az ajka hátrahúzódott a szemfogáról és halk morgás tört elő mélyen a torkából.

- Az én hibám... egyedül az enyém. – ismételte meg Xiao Zhan. Az álláról lehulló könnyeinek hangja, mint ahogy az esőcseppek a tengerbe csöppentek, visszhangzottak a csendben. – Mellette kellett volna lennem. Vigyáznom kellett volna rá. De nem voltam ott. – szipogta a könnyeit törölgetve. – Csak később tudtam meg, hogy infarktusa volt...

Yibo az ágy mellé húzott egy székes, leült, gyengéden megfogta Mrs. Xiao kezét és finoman megszorította. Az asszony könnyes, meleg pillantása – amivel eddig Xiao Zhant figyelte – lassan felé fordult, és olyan mély megkönnyebbüléssel nézett rá, mint aki az élete megmentőjével találkozna. Ajkának széle megrándult, mintha beszélni próbált volna, de nem jött ki hang a torkán.

- Szia, mama. – mondta két kezébe fogva az asszony törékeny kezét. Homlokát a hideg kézhez érintve, elmormolt egy imát. – Mit tehetnék...

Yibonak eszébe jutott a szoba, ahol az asszony feküdt.

A többi ütött-kopott és túlzsúfolt kórteremhez képest, ez a betegszoba maga volt a nyugalom szigete, ahol a legjobb ellátást kapja.

Hála az apjának.

- Ah, Mr. Wang!

Yibo hirtelen felegyenesedett és megfordult.

Dr. Yuang lépett az ágy mellé. A férfi a kórház rangidős orvosa és az orvosi egyetem aktív professzora. Kinézetre legalább százötvenes évei vége felé járt, de életereje és szíve még mindig csak harminc körül járhatott.

- Dr. Yuang, üdvözlöm. Tájékoztatna, hogy pontosan mi történt?

Az idős férfi az ágyhoz lépett, és rámosolygott a nőre.

- Az agy súlyos károsodása egy légzéshiány eredménye volt, ami nem sokkal a szívinfarktus után következett be. – A hangja komoly és nyugodt volt, de a szeme a szemüveg mögül is figyelmesen vizsgálta az ágy körül elhelyezett kijelzőket. – Sajnos mivel az állapota az elmúlt évben sem mutatott javulást a várthoz képest, kevés esély maradt a teljes felépülésre.

- Mit tehetünk érte?

- Sajnos, csak annyit tehetünk, hogy vigyázunk arra, hogy az állapota ne forduljon ennél is rosszabbra. Nagyon sok rossz dolog történik a szervezetével ebben a pillanatban, és Xiao Zhannak, mint a meghatalmazottjának, előbb-utóbb komoly döntést kell meghoznia.

- Döntést? – kérdezte, mire az orvos bólintott. Yibo először az asszonyra, majd a mellette ülő, könnyes tekintetű Xiao Zhanra pillantott. – Miféle döntést? Mint mondjuk, kipróbálni egy másik kezelést...

Dr. Yuang felsóhajtott.

- Mivel a páciens életminősége hosszú távon is jelentősen csökkenhet, ismét felmerült az a helyzet, hogy egy bizonyos idő után levegyünk a gépekről, amik életben tartják.

- A francba... – Yibo a homlokát dörzsölte. – Úgy értem... azt hittem... van még lehetőség arra, hogy megpróbálják visszahozni...

- Sajnálom, Mr. Wang, de Mrs. Xiao esetében a károsodás olyan súlyos mértékűvé vált, amelyből nem valószínű, hogy valaha is fel fog épülni. Az első félévben mutatott némi javulást a beszédképessége, néhány hangfoszlányt sikerült kiadnia, de sajnos az elmúlt félévben semmilyen továbblépést nem tapasztaltunk.

- Én nem... Nem tudok... nem állok készen erre... Nem... képtelen vagyok... elveszíteni.

Xiao Zhan az ajkára szorította a kezét, felpattant a székből és kiviharzott a szobából.

Yibo pedig utána rohant.

A férfit a folyosón találta meg, hátát a hűvös falnak támasztotta, sírástól vörös tekintetét pedig a plafon felé fordította.

- Az első hat hónapban mást sem hallottam az orvosoktól, csak azt, hogy a legjobb megoldás az, ha lekapcsolják a gépekről. – Xiao Zhan hátravetette a fejét, és tenyerével letörölte a könnyeit. – Aztán idekerült... ebbe a szobába. – Az ezt követő csend olyan sokáig tartott, hogy ha Yibo nem látta volna Xiao Zhan mellkasának heves emelkedését és süllyedését, azt gondolta volt, hogy a férfi lelke hirtelen kiszökött a testéből. – Sem a nővérek, sem az orvosok nem hozták fel többé ezt a dolgot... nos... a mai napig. – Xiao Zhan lehunyta a szemét. – Gyűlölj csak nyugodtan..., biztosíthatlak, én is ugyanúgy gyűlölöm magam miatta... de ha apád pénze kell ahhoz, hogy életben tartsam az édesanyámat... s ha emiatt fel kell áldoznom a szabadságomat és igent mondani a házassági ajánlatára, akkor megteszem.

- Téged sosem tudnálak gyűlölni. Épp ellenkezőleg. Szeretlek.

Xiao Zhan felkapta a fejét.

- Mit mondtál?

- Szeretlek.

Yibo egy pillanatig sem vesztegette az időt arra, hogy körbenézzen, nem figyeli-e őket valaki. Szorosan közel lépett a férfihoz, és átölelte. Xiao Zhan azonnal reagált; küzdött, hogy kiszabaduljon, Yibo azonban erősen tartotta, nem engedte megmozdulni.

Amikor összeért az ajkuk, karját szorosan a teste köré fonta, magához ölelte és nem engedte el.