DRAGOVIDA KRÓNIKÁK I. - Sárkányvér

Prológus

– Megőrültél? – Khirov a négy lábát megvetve állta el Roynor útját, hogy a fészektestvére még csak véletlenül se hagyhassa el a kis erdőt, ahová ő hívta. Karmait a tegnapi eső által átáztatott, rohadt szagú avarba mélyesztette.

Még kölyökkorukban fedezték fel a sárkányfészektől távoli, eldugott völgyet. Versenyezni akartak – állandóan versengtek mindenben –, hogy ki képes messzebb jutni a levegőben. Hajnalban hagyták ott a fészket, az egyik szellőzőjáraton át kúsztak ki, hogy az őket őrző nőstényeket elkerüljék.

Aztán a szárnyukat kitárva vetődtek le a hegy északi oldalán, ami olyan magas volt, hogy nem lehetett lelátni az aljáig.

A kis völgyig bírták. Akkor már mindketten az erejük végét járták, inkább csak hagyták, hogy a szél vigye őket, elnehezült szárnyukat képtelenek lettek volna megmozdítani.

Fákat letarolva értek földet. Az a fa, amely megfékezte Khirov esését, a becsapódás erejétől félbetört, szerencséje volt, hogy nem sértette meg valamelyik ág a szárnya még puha és rugalmas bőrlebernyegét.

A törzs csonkját az eltelt kétszáz év alatt az időjárás majd a földig lekoptatta, a maradványait moha nőtte be, de Khirov még mindig pontosan emlékezett a helyre.

Nem messze tőle álltak most.

Már régen nem azok az ostoba kölykök voltak, akik kicselezték a fészket őrző nőstényeket. Azóta a Davon klán teljes jogú tagjaivá váltak, még ha jelenleg Roynor olyan ostobán viselkedett is, mintha kölyök lenne még mindig.

Khirov a két szárnyát széttárva meredt rá. Minden izma remegett a dühtől. Parázs égette a torkát, karmai alatt apró kavicsok csikorogtak. Ha Roynor megmozdul, kész lett volna rávetni magát, de a fészektestvére csak nyugodtan megrázta a fejét.

A fák lombján átszűrődő, kései napfény érintésére felszikráztak vörös pikkelyei.

– Te ezt nem érted...

– De nagyon is értem – sziszegte Khirov, majd fenyegetően felmordult, annyira képtelenség volt, amit hallott. – Meg akarod tagadni a klánod!

– Nem akarom – ingatta a fejét Roynor. Higgadt volt. Kettejük közül mindig ő volt a higgadtabb.

Khirov dobbantott egyet a mellső lábával, és a fészektestvére nyaka felé kapott, fogai a vastag, pikkelyes bőr előtt csattantak, bár egyelőre csak jelképesnek szánta a támadást. Kölyökkorukban ugyan sokszor mérték össze az erejüket, és kifejlett sárkányként is előszeretettel gyakoroltak együtt, de soha, egyikük sem fenyegette meg ilyen nyíltan a másikat. Testvérek közt ez nem szokás, még ha nem is a vér kötötte őket össze, csak a klán és a fészek. Khirov és Roynor két külön pártól született, de a két nőstény – ahogy az szokás volt – ugyanabba a fészekbe rakta le a tojásait. Így könnyebb volt megvédeni őket, a fiókákat, a ritka kincseket.

– Elhagyni akarod! Az majdnem ugyanaz. Akinek nincs klánja, az szabad préda. Bárki levadászhatja, és hidd el, az ellenségeink örömmel megtennék.

Roynor pofájára féloldalas mosoly kúszott, kivillantotta a fogait.

– A Lerindow klánra gondolsz.

– Te is tudod, hogy igen.

A Davon klán és a Lerindowok mindig is ellenségesen viselkedtek, folyamatos volt a harc a területekért, ami az emberek szaporasága miatt amúgy is egyre szűkebbé vált, de minden más sárkány is kapva-kapott volna az alkalmon, hogy meggyengítsen egy másik klánt.