Farkasok Dala ( A Táltosok Öröksége 3.)

4. fejezet: Fajfenntartás

Szlovákia, a Tátra erdeiben, Farkas Kastély

Erik a buzgó munka után feszült izgalommal várta már, hogy a kastély új lakói megérkezzenek. Letette a tisztító eszközöket, leporolta a nadrágját, majd fáradtan rogyott le egy lépcsőfokra. A reggeli dac teljesen kitisztult belőle, nem érzett mást, csak zsibbadást és reményt, hogy a munkája nem veszik kárba. Az ég felé ágaskodó szürke várfalak között ülve, szemközt a kapu bejáratánál gubbasztott a főépület egy öreg, repedt lépcsőfokán. Az esetek nagy többségében mindig itt ül, mikor Lothar hazatérésére várt, miközben kimeredt az erdőbe, hátha megpillantja végre. Most viszont még türelmetlenebb volt a szokottnál, hiszen Lotharnak már órák óta itt kellett volna lennie. Elhűlve kapott észhez:

− Szent Maris, olyan lettem, mint egy házsártos feleség!

Elfintorodott. Ez így nem normális! Duzzogva takarít, és bosszankodva várja haza minden alkalommal Lothart, mintha csak a férjura lenne... Túl sok időt töltöttek kettesben, tényleg nem ártana pár nő is a háznál, mert így mindig Erik fogja a rövidebbet húzni, mivel kevésbé volt domináns, mint a vár ura. Csak azért hálálkodott, hogy Lotharnak nincsenek ferde hajlamai...

Ekkor odasomfordált Domán és örökös kuncorászásával még jobban felpiszkálta Eriket. Az állat arca mozdulatlan volt, de tekintete komiszul csillogott, miközben hallani lehetett az elméjében lezajló hahotázást. Semmi kétség, tudta, mi borította ki ennyire a fiút. Erik erővel tartotta vissza öklét, hogy tarkón ne vágja, mikor észrevette a közelgő porfelhőt. Rögvest felpattant a helyéről. Lothar volt az és az ő óriás járgánya, beszáguldott a kapun, majd oldalt pördülve leállította a több száz lóerős motort. A berregés halk köhögéssé, majd csenddé tompult, és ahogy a felkavart levegő leülepedett, előtűnt három lovas is a távolban. Egy középkorú nő baktatott elől, kinek feketés-szürkés tincsei kontyba kötve pihentek a fején. Előkelő tartása volt, éppen, mint Lotharnak. Tán rokonok lennének? – suhant át a kérdés a kobakján, majd a tekintete a sereghajtóként poroszkáló két fiatalra esett. A fiú is idősebbnek tűnt tőlük és vizslató pillantása kritikusan mérte fel a vár kőfalait. Eriket már távolról is megijesztette ez az ellenséges magatartás. A mellette lovagló lány tűnt a leghatározatlanabbnak. Hiába húzta ki magát büszkén, hiába tartotta az iramot és volt a megjelenése hercegnőhöz méltó, szemét lesütötte. Bánatosnak tűnt. Erik látta már a fotójukat, de élőben mindannyian sokkal fennköltebben és tiszteletreméltóbban néztek ki, főleg Lelle.

A félvér fiú eléjük sietett, hogy köszöntse őket. Fogalma sem volt, mit is mondhatna, csak topogott zavartan, míg a többiek meglepve mustrálták.

− Örülök a találkozásnak – szólalt meg végül, miközben egy félszeg mosolyt erőltetett az arcára, majd ki tudja miért, de meghajolt. Akaratlanul jött a mozdulat és már hajlás közben kínos sejtelem fogta el: barom! Most már le sem moshatod magadról a szolga megszólítást!

Lothar ebben a pillanatban szállt le a motorról és odasétált az időközben kiegyenesedett fiú mellé, hogy kimentse a pislogó tekintetek elől.

− Ő itt Erik. Pár hónapja lakik a kastélyban, ő is a törzstársunk – jelentette ki közbevetést nem tűrve, mialatt a többiek lekászálódtak lovaik hátáról.

− Na hát, nem is tudtam, hogy rajtunk kívül... - szólalt meg cinikusan Csobor, de anyja beléfojtotta a szót. Mindegyikük tisztában volt vele, hogy a fiú félvér, de Csoboron kívül ez senkit sem zavart.

− Én is örvendek – lépett hozzá Iva, karját kézfogásra nyújtotta. – És köszönjük a hasznos szolgálataidat – tette hozzá. Erik értetlenül pislogott a nőre.