- Nem vagy te egy kissé őrült? - kérdezte tőlem ingerülten.
- Nem őrült-e vajon az egész világ? - kérdeztem vissza mosolyogva.
Mivel erre nem kaptam tőle választ, így folytattam okfejtésemet. - Hiszen, nézz csak körül, a világ a pusztulás szélén, saját kardjába készül dőlni. Akár nap, mint nap, újra és újra. Az ember azt hiszi, hogy minden az Övé, mindent ő irányít.
Itt egy pillanatra elhallgattam, mivel az ablakon kinézve megpillantottam a reggeli napfény első sugarát, ahogy besütött az ablakon. Percekig csak bámultam magam elé, majd - mint aki újult erőre kapott - tértem vissza mondandómhoz.
- Látod, úgy bánunk mindennel magunk körül, mintha csak játékszer lenne. Megvesszük, használjuk, azután unalmunkban eldobjuk. „Jobb" esetben még esetleg továbbadjuk valaki másnak, hadd játsszon vele ő is egy picit.
- Miért vagy ennyire pesszimista? Miért nem látod a jót bennük? - ezeket a kérdéseket véltem kiszűrődni irányából.
- Hogy miért nem? - kérdeztem dühöngve. - Mert én is egy vagyok közülük! Az ő fajtájukból származom. Már csak tudom, milyen vagyok Én!
- Erre már ő sem tudott mit felelni, csak tudomásul vette mondandóm - legalábbis részleges - igazságtartalmát, és szótlanul bámult felém.
Ebben a pillanatban nyikordult az ajtó, és egy kedves női hang lépett a terembe.
- Meghoztam a reggelit, Mr. Jones! - mondta mosolyogva - Már megint a plüssmackójához beszél? Ám ahogy rájött, nem remélhet választ, egyből kilépett az ajtón, olyan gyorsan, ahogy jött.
Hogy is remélhetett volna, hisz a szám be volt kötve, kezem bilincsben. Méghozzá egy olyan bilincsben, ami csak a szoba bezáródása után enged fel. Azért, hogy végre levehessem számról a nemrég, tegnap esti ideszállításomkor rám rakott kötést.
Ekkor végre bezárult mögötte az ajtó, és újra olvasható volt ugyanaz a felirat rajta, ami a külső oldalon is fel volt írva:
Állami Pszichiátria, Skizofrén osztály, 1. számú elkülönítő szoba.
Belépés csak saját felelősségre.
