Minden perc amit a sötétségben töltöttem végtelennek tűnt. Egy örökké valóságnak, ami soha nem akart abba maradni. Aza hangos csipogás ami melletem volt, a tompának látszódó fény ami a semmiből körül vett engem, vagy a beszélgetések amik jöttek mentek körülöttem, a cipők elviselhetetlen csoszogása amik egyik irányból mentek a másikba. Egyről a kettőre realizáltam a helyzetet. A hangos csipogást az EKG-nek köszönhettem ami közvetlen mellettem volt, a beszélgetések meg a cipő csoszogások az orvosonak, nővéreknek köszönhettem akik a folyosón mentek jobbra-balra.
Nem csodálkoztam hogy nem volt melletem senki mikor fel ébredtem. Megszoktam az egyedüllétet, mert a hangokat nem nevezném családnak vagyis még nem úgy fogtam fel őket. Jól ismertem azta szobát amibe most e percben vagyok, igazából ez úgymond már a törzshelyem. Többször voltam ebben a szobába mint a sajátoméban. A fehér falak amik soha nem vesztik el fehérségüket, a parketta ami már oly annyira kopott a sok tolókocsi miatt ami nap mint nap át megy a parkettán. Az egész szoba úgyhogy volt lehangolt volt, egy fikarcnyi szín sem volt a szobába. Magamat sem nevezném színesnek e percben, olyan fehér vagyok most minta falak. Tisztán sem tudok egyenlőre gondolkodni a sok altató, nyugtató és érzéstelenítő miatt. Ezek a szobák mit már említettem, el vannak különítve, igazából lent vagyok a pszichiátria külön részén. Azt hinné az ember hogy eza szekció zeng a többi beteg miatt, vagy esetleg futkároznak a folyóson kényszerzubbonyba amég kergetik őket az orvosok és az ápolók altatókkal a kezükben. De ebben a kórházban nem így mennek a dolgok. A temetőbe nincsen ilyen csönd mint ide lent, igaz hogy mielőtt fel ébredtem volna még nagy volt a nyüzsgés de az is lehet hogy csak halucinálok, úgyis kezd el múlni a gyógyszerek a hatása. A fájdalom csillapító már kezdete el múlni, ami nem lenne akkora nagy probléma, de viszont fel vágtam a gyomromat és mostmár aza égető fájdalom amit érzek rettenetes. A "barátaimat,, nem hallom vagy látom, na most ez vagy jót vagy rosszat jelent, de én az utóbbira szavazok. Márcsak azaz kérdés maradt megválaszolatlan, hogy mégis hogyan fogok most innen kimenni. Azt hiszem hogy ez is egy hosszú nap lesz.
