Gondolatok az írásról (és kapcsolódó témákról)

2023. Évösszefoglaló - regényes helyzetjelentéssel meghintve

Erősen indult az év: Februárban megszűnt az Aranymosás, a regénypályázat, ami mindenki! számára nyitott volt, amin mindenki!, aki elég jót írt, nyerhetett, amire évek óta kurzusok sorával készültem, ami elültette bennem a gondolatot és reményt, hogy talán lehetek író. Az akkori gondolataimat, érzéseimet leírtam egy hosszabb , mostanra ezekből két dolog maradt meg: egy hang a fejemben, ami máig azt mondja, ostoba voltam, megint reménykedtem valamiben, valami jóban, hogy működhet. Hogy lehettem ilyen hülye, hogy elhittem? A másik a remény, az elhatározás és a biztos tudat, hogy már változott akkorát a kiadói és írói közeg, hogyha nem is most azonnal, de lesz lehetősége a magyar íróknak is megjelenni és van lehetőségük megtanulni jól írni. Ahogy a posztban írtam: már semmi se ugyanolyan. Méghozzá a jó értelemben.

Ezt a tudatot táplálja a számos, még a KMK írókurzusain megismert, a pályája elején lévő író, azóta barát, aki ugyanígy gondolja, és látom, hogy tényleg fejlődünk, látom, hogy tudnak (remélem, tudunk) írni, látom, hogy nem vagyok egyedül, itt van egy csomó ember, aki már nem fog visszabújni a takaró alá.

Másrészt a korábbi kurzusok oktatói, a Mosás működtetői újrakezdték, vagy mondhatni inkább folytatták a munkát a keretében, ezzel segítve, hogy tanulhassunk és fenntartva a közösséget is, ami a kurzusok körül kialakult. Ami annak, aki járt már bármi közösségi programon, kurzuson, akármin, nem kell mondani, milyen motiváló, hogy van. :D Ráadásnak sokhónapos, sokmodulos képzést tartanak szerkesztőknek is, így remélhetőleg nem kell attól tartani, hogy nem találunk majd a zsánerünkhöz értő szerkesztőt. Szóval minden lehetőség adott, hogy megtanuljunk olyan jól írni, hogy igenis kelljünk a kiadóknak! Köszi, hogy csináljátok! :D

És ha már közösségi programok: Hogy idén mennyi minden volt! :D Jártam az Íróstúdió néhány workshopján, könyvfővárosos előadásokon (amik lesznek is), az , , de a legeslegjobb egész évben a baráti írótáborunk volt. :D (Amiről én akkor nem írtam bejegyzést, mert annyi minden volt bennem, hogy egyszerűen nem tudtam, mit írjak. XD) Hihetetlen, mennyit tud segíteni az írásban, az egész megélésében a jó társaság, barátok. No meg a Balaton és az egy hét szabi, ami alatt végig írhattunk, dumálhattunk, amennyit csak akartunk. Ugyan volt, aki tartott tőle, hogy írás helyett csak elpofázzuk az időt, de nekem 10 éven át edződött a kolis lelkem, ha akarom, kiválóan megy a csöndben egymás mellett dolgozás. Persze, nem mindig akartam. Felemelő volt ennyit együtt lenni, beszélgetni! <3

Viszont regény tekintetében itt volt az első mélypontja az évnek. Többször kitűztünk már közös célokat, hogy ekkorra meg akkorra megírjuk a first draftunkat, és persze többször nem sikerült, de a legutóbbi dátum a tábor idejére esett. És hát van egy hátránya annak, ha valaki _tényleg_ tud optimista lenni: az utolsó percig elhiszi, hogy sikerülhet. XD Hogy ez egy pont után már látványosan lehetetlen, az nem számít, egyetemista voltam, ha kell, egy éjszaka alatt megtanulok kínaiul, mit nekem egy first draft? Spoiler: nem jött össze. ^^" És én tényleg, komolyan bánkódtam miatta, mert tényleg elhittem, hogy sikerülhet, mert már annyira fel akartam mutatni valamit, hogy lám, nem csak a szám jár, hanem haladok, tudok is valamit. Csalódtam magamban, vacaknak éreztem magam, hogy megint nem tudtam megcsinálni, ráadásul nem is élveztem igazán az írást. Valami hiányzott. De aztán ez is elmúlt, maradt az örömteli együttlét, és folytatódott a nyár.

Júliusban a blogomat. :) Most visszaolvastam azt a posztot, hogy lássam, milyen hangulatban voltam akkor, és hát, ha most nem lenne az év eleje miatt amúgy is feldobott (részben, de erről lejjebb) és "Új kezdet! :D" hangulatom, most feltámadt volna.

Aztán még a nyár második felében tovább foglalkoztam fejben a sztorival, és a végén újrakezdtem a regényt, immár first draft 5 címen, még mindig ugyanazzal a módszerrel. Tehát szószámgyarapodásra gyúrva, minél gyorsabban írva, sprintekkel, mint a nanón. Gondoltam, ha ledarálom az egészet, akkor majd át fogom látni, és látni fogom a dramaturgiai ívet is. De még mindig nem élveztem. És ez gond. Nem arról van szó, hogy voltak macerásabb vagy írás szempontjából unalmasabb részek, hanem hogy csak munkából csináltam, nem találtam a kapcsolatot a karaktereimmel, nem kezdtek el önállóan mozogni, nem bukkantak fel jelenetek a fejemben, amiket húúúdemegakarokírni, nem élt a történet, nem kapott el semmi jó érzés.