Arkaski krónikák - A Föld virága (BEFEJEZETT)

21. fejezet

Deniaa könnyedén lépett partra a kis hajóból, mely imbolyogva szelte át velünk az apró szigetekkel szabdalt folyót. Már bent járt a fákkal övezett kanyargós úton, mikor Armel és Heeroo közreműködésével végre én is szárazföldet éreztem a talpam alatt. A túlsó part alig látszott, olyan széles volt a folyó és magamban megfogadtam, inkább ezerszer is repülök, minthogy még egyszer beszálljak ebbe az alacsony peremű járműbe, ami annyira népszerű Folyóvidéken, hogy még abban a pillanatban is legalább egy tucat szelte a habokat belőlük.

Leráztam magamról Armel karját és Deniaa után siettem, akinek kipirult arca árulkodott izgatottságáról, ahogy előre sietett az erdei ösvényen. A kirándulás nagyanyám fejéből pattant ki, és a rokonlátogatásból visszatért kis szolgálólány kapott a javaslaton, hogy megmutassa nekem a környéket és elvigyen a kilátóhoz, ahonnan messzire el lehetett látni.

A szél halszagot hozott, ami keveredett a kis erdő fülledt virágillatával. Az ösvény két oldalán narancssárga liliomokhoz hasonló virágok nyíltak, amiktől mintha nehezebben lélegeztem volna.

- Álomvirágok – mondta Heeroo, majd belém karolt és lépteit megszaporázta, hogy gyorsabban túl jussunk ezen a szakaszon. – Úgy látszik, rád erősebb a hatásuk, nem szoktál még hozzá Arkask természetéhez. Jegyezd meg, nem tanácsos elaludni a közelükben.

- Kinek jutna eszébe egy erdei ösvényen aludni?

Buta kérdésem hallatán Armel és Heeroo összemosolyogtak. Persze, én voltam az idegen, aki olyan sok mindent nem tudott még Arkaskról.

- Mindenesetre a szobádba se vigyél belőlük egyetlen szálat se, Úrnő! – fordult hátra Deniaa. – A régi időkben sokan használták az álomvirágot arra, hogy megszabaduljanak az ellenségektől. Mikor elaludt az illető, becsempésztek egy szálat a szobájába, reggel pedig eltávolították, csak az illata maradt.

- Ma már nem használják?

- Ma már vannak más módszerek – morogta Armel. Kellemetlen volt számára, hogy Arkask árnyékos oldaláról beszélünk.

Magunk mögött hagytuk a gyilkos virágokat, amikből egy szál zárt térben örök álmot hozott, de a szabadban valamiért kevésbé voltak ártalmasak. Egy nagy tisztásra értünk, amin át vezetett az ösvény. Mélyeket lélegeztem a tiszta levegőből, de a virágok gondolata nem hagyott nyugodni.

A távolban egy romos, elhagyott udvarház körvonali sejlettek fel. Ahogy közeledtünk felé, még abban az állapotában is látszott, hogy ez a valamikori birtok még az apáménál is hatalmasabb lehetett. Armel száját halk szitokszó hagyta el, ami meglepő volt tőle, ismerve mindig higgadt viselkedését. Amikor ránéztem, arca ismét rendezett volt, már indult is tovább az ösvényen, ami kanyarogva kerülte meg a romokat. Szolgálóm lába viszont mintha gyökeret eresztett volna.

- Az Elveszettek háza - szólt áhítattal vegyes szomorúsággal Deniaa. Mondani akart még valamit, de hirtelen összerezzent és zavartan Armelre pillantott. A herceg állta a tekintetét, mire a lány lehajtotta a fejét. Szája némán mozgott, mintha egy imát suttogna el. Heeroo lépett előre és Deniaa vállát átkarolva ösztönözte, hogy induljon tovább, ne bámészkodjon.

Zelma oltára jutott eszembe és amit az istenekről mesélt. Nem volt nehéz összeraknom, hogy a családomnak kedves lehetett a birtok néhai ura. Ahogyan azt sem, hogy nagyanyám szándékosan szervezte meg a kirándulást, hogy lássam ezt a helyet.

A kilátótoronyhoz érve azt is tudtam, hogy tekintetem a magasból is a romokat fogja keresni, de a válaszokat kérdéseimre csak máshol kapom meg. Alig vártam, hogy visszaérjek apám házába és nagyanyámat faggasam az elveszettekről.