CoD: Aki Titkos Fegyver Lehet 🔞 (Második Kötet)

2. Ketten a jég birodalmában / part I

2016. augusztus 10.
Tien Shan hegység, Kazahsztán

MACTAVISH

Kellemetlen érzésnek bizonyult a forróságból a hidegbe csöppenni, de még nehezebben élte meg az újra találkozást. Azt hitte, ha újra látja Tiffanyt, mindent meg fog tenni azért, hogy ismét meghódítsa, ám az a harag és szomorúság, ami egy hónapja emésztette a lányt, nem engedte őt a közelébe. Már a találkozásukkor látszott, hogy Tiffany még mindig neheztelt rá a másfél hónappal ezelőtti döntése miatt. Ő pedig beletörődve ébredt rá, többet nem szánt neki a sors, csak a katonai lét sanyarúságát, és ezzel a nővel elhúzta előtte a mézes madzagot. Nem gyengén. A nélküle töltött idő épp elégnek bizonyult arra, hogy megértse, menthetetlenül beleszeretett.

És az elmúlt idő, a katonák, a harcok, a szívtelen vallatások, az üres házának lélektelensége, mind csak azt érttette meg vele, mennyire más lett volna az élete, ha vele lett volna a nő. Önmagát hibáztatta, amiért így elrontotta. Amiért nem vihette őt haza magával, hogy beragyogja házát, elűzve a szürke unalmat, otthonná téve a rideg épületet, és amiért nem őrizhette meg azt a boldogságot, amelyet az a nő adott neki. Ő tehetett róla, és magára haragudott, amiért nem jó helyen keresgélt, és mégis megtalálta, aki az ő társa lehetett volna. Tudta, hogy többé esélye nem lesz arra, amit vele átélt, mert többé egy nő sem érhet majd a nyomába, mindenkit hozzá fog hasonlítani. Ott volt Polina Nikolina Orlov, már akkor undorodott még csak a gondolatától is, amikor először látta meg az elismerést csillanni a szemében. Megpróbálhatott volna túllépni, de tudta, hogy képtelen lett volna rá. Kitapasztalta már, hogy ezek a fajta kalandok a léleknek semmit sem értek, nem javított volna a hangulatán egy nő, aki nem az volt, akire ő vágyott. Megalkuvásból pedig senkit sem vett volna magához, ezért sem engedett az orosz nőnek, pedig rendesen próbálkozott. Benne mégsem látta azt, amit Tiffanyban. Azt a melegséget, szeretetet, amivel beragyogta az életét, mindenkiből hiányolta.

Emlékezett a régi szép időkre, amikor egymás mellé kerülve állandóan csak fecsegtek, de ha mégsem, a hallgatásuk is jelentéssel bírt. Egyetlen alkalommal vert közéjük éket a csend, egy nehéz, szomorú esetet követően, ami mély lelki sebeket okozott Tiffanynak. Csorba esett a nőiességén, és az éktelen harag, amelyet ekkor MacTavish érzett, a mostani, haragos és távolságtartó állapotba sodorta őket. Meggondolatlanul, elfogultan cselekedett a hadsereg köreiben, ahol épp nem szabadott volna. Hibázott, és megsínylették a tettének következményeit.

Tiffany mind a mai napig haragudott rá, jogosan. Főleg, ha az életét is megnehezítette. Ő segíteni akarta, levenni a vállát nyomó súlyokat, de rá kellett jönnie, hogy ő katona volt, és munkatársként találkozott azzal a nővel, nem egymás megismerése végett.

- Legalább megbántad már? - tette fel a kérdést a nő, amikor már jó ideje repültek, sivatagot, hegyeket, folyókat és erdőket hagyva maguk mögött. Nem nézett rá, csupán a kényelmetlen csendet törte meg.

- Én már akkor bántam.

- Gondolod, hogyha máshogy döntesz, az rosszabb lett volna?

- Én úgy gondolom, mindketten nehezebben éltük volna meg.

Tiffany egy pillanatra lesütötte a szemét, nagyot sóhajtott.

- Tudod... Nem láthattad tisztán a helyzetemet. Nem tudtam mindent elmondani neked. Van, amit még most is el kell titkolnom előled.

- Jól hallom, hogy némi megértéssel fordulsz hozzám?

A nő mintha vonakodott volna, nem felelt azonnal.

- Nem zavar, hogy vannak előtted titkaim?

- Én sem számoltam be neked mindenről. Sokat tudsz rólam, többet, mint bárki, de még nem mindent.