Egy ember ki mesét mond...
Szakad az eső, az ember ül, elmélkedik, mélázva mereng. Az ablaknál ül hallgatja az esőt, várakozik. Valamit vár. Vagy inkább valakit, de soha nem jön már, máshol talált menedéket. Az ember egyedül maradt, leül a tűz mellé, nézi, elmosolyodik, bármily furcsa de éles emlékek hasítanak fel öreg szíve mélyéről. Egy nyak, egy száj, oly sok mosoly, éles kacagás. Izzad. Elmegy a tűztől ismét az ablakhoz áll, kapaszkodik a falba, a Menyus kutya odabújik öreg barátja lábához, az ember a falba kapaszkodik, szíve hevesen ver, még mindig melege van. Leül remélve hogy jobb lesz, újabb éles villanás, taps, ujjongás, őrjöngő tömeg. Megfájdul a feje. Előveszi pipáját és rágyújt. Remegő kézzel érinti ajkához, ismét érzi a fájdalmat, két összekulcs kéz, egy férfi és egy nő, kopogás, egy ölelés, egy illat. Fájdalom. Reménytelenség. Szerelem mi oly féktelen. Kopog az faház párkányán az eső, Menyus fekszik öreg barátja mellett. Ropog a tűz. A pipa leégett. A padló nem ropog. Semmi nem mozog. Az ember nem szuszog. Léna él és boldog, Dimitrij öreg és halott.
