𝒽𝒶𝓇𝓂𝒾𝓃𝒸ö𝓉ö𝒹𝒾𝓀

900 68 8
                                    


Javier



múlt, jelen, jövő

Úgy mászkáltam a kórház rideg folyosóján fel alá, mint egy tébolyult. A pólóm még mindig csupa vér volt, Jennifer vére szennyezte, és elég ijesztő látványt nyújthattam, mert a húgom kisírt, vörös szemei rémülettel tapadtak rám.

Egy kényelmetlen, műanyag széken kuporgott, és a halk szipogáson kívül nem szólt semmit. Mellette Roman állt kezei Luna vállán pihentek, jelezve, hogy megvédené bármi rossztól, ami csak jön. Lucas sem szólt semmit, dühösen a telefonját pörgette az ujjai között. Az egyedüli, aki nálam is jobban kivolt, az Ryan volt, ám egészen más okból.

Nem sokkal azután, hogy Barnes görény fia megtett annyit, hogy kihívta a helyszínre a mentőket, oda is értek. Alig telt el pár perc a megérkezésüket követően, Jennifer már a mentőautóban is volt, készen arra, hogy megmentsék az amúgy hajszálon függő életét. Akin viszont már nem lehetett segíteni, az Isabella volt. Ryan előtte térdelt a földön, és rázta a zokogás. Arrébb lökdöstem őt az útból, hogy a mentősök odaférjenek, de már késő volt. El sem kezdték az ilyenkor szükséges vizsgálatokat, mert már nem volt értelme. Körülötte annyi vér volt, amit senki a világon nem élt volna túl. Még Isabella sem...

- A büdös, rohadt, kurva életbe! – rúgtam bele idegesen az egyik műanyag székbe, mire Luna ijedten összerezzent.

- Javier... – szólított meg Roman halkan. Ránéztem, mire megrázta a fejét. – Ezzel nem segítesz.

Tudtam persze, hogy igaza van. Azzal, ha tombolok, és dühöngök, nem hozom vissza Isabellát, és nem mentem meg vele Jennifer életét sem. De a tehetetlenség kicsinált. Ülnöm kellett ölbe tett kézzel és várnom, hogy az a pár orvos odabent a műtőben vagy megmenti az életét, vagy nem.

De a gondolat, hogy esetleg elveszíthetem, elviselhetetlen volt...

- Megígértem neki, hogy visszakaphatja az életét. – mondtam szinte alig hallhatóan.

- És így is lesz. Jennifer nem egyszer bizonyította már, hogy nem az a fajta csaj, akivel megéri szarozni. – mondta Roman. – Ő egy igazi voin.

Bólintottam. Hinni akartam neki, de nagyon nehéz volt reménykedni bármiféle jóban azok után, ami történt. Isabella halott volt, Barnes szintén, Jennifer pedig az életéért küzdött egy ajtóval odébb. Nem beszélve arról, hogy bár Nora egy ideig még el tudja érni, hogy hivatalból a kórház ne értesítse a zsarukat, de már nem sokáig. Ez volt az a pont, amiről Allen beszélt.

„Igyekszem megfékezni Willow ügynököt, amennyire csak tudom, de ha Jennifer-en keresztül eljut hozzád, onnantól már nem tudom garantálni egyikőtök biztonságát sem."

Allen jó zsaru volt, még jobb embere az apámnak, később aztán nekem is, de nem volt ő sem mindenható. Voltak dolgok, amire sem neki, sem pedig nekem nem volt már befolyásom. Leroy Barnes és a szervezete egy százasszög volt azon a bizonyos vizes tartályon. A halálával pedig elmos majd szépen mindent a víz. A mocskos üzletei, az emberei, a klubja... A halála bár a legjobb dolog volt, ami történhetett – akkor is, ha eredetileg nem ez volt a tervem – alapjaiban rendezi majd át az egész alvilágot. Mostantól olyan idők jönnek, amire nem biztos, hogy fel vagyunk készülve.

Kinyílt egy ajtó, így mindannyian felkaptuk a fejünket. Arra számítottunk, hogy a műtő ajtaja lesz az, de nem így volt. A folyosó másik végén lévő kétszárnyú ajtó hangosan csapódott be az alak mögött, akiről remélem, hogy soha többet az életben nem látom viszont.

Egy ágyban az ellenséggelDonde viven las historias. Descúbrelo ahora