Ghost Speaker

1.

Máig is nagy kérdés léteznek-e szellemek. Valósak-e, vagy csak kitaláció. Esetleg mítosz, legenda.

Az ősi emberek szerint egyes lelkek itt ragadnak a földön mivel bevégezetlen az életük. De amint befejezték a küldetésüket, bebocsátást nyernek a túlvilágra, ahol örökké élhetnek és egyszer majd újra láthatják családtagjaikat.

A kis Harry nemigazán tudta, hogy mi is az a temetést, hiszen a maga négy évével még nem tudta felfogni az ilyen mély dolgokat. Csak mindenkit szomorúnak látott, volt, aki sírt is. De nem értette, miért.

- Mami. Miért szomorú mindenki? - kérdezte szinte suttogva mivel nem akart tudatlannak tűnni.

- Jaj kicsim. Emlékszel Dusytra? - Harry bólintott. A mai napig emlékszik még arra a kis szőrgombócra. - Akkor bizonyára arra is, hogy elment igaz? - Harry megint bólintott. - Nos, most Jack bácsi ment el. Tudod mindenkinek az életében eljön egy olyan pillanat amikor el kell mennie erről a világról. Van, aki korán elmegy, mint például Dusty, és vannak olyanok, akik későn mennek el, mint Jack bácsi.

- De hova mennek el?

- Ezt a mai napig nem tudjuk drágám. Vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy a mennybe mennek vagy a pokolba. Vannak, akik szerint sehová se mennek és olyanok is, akik szerint visszatérnek csak másik testbe emlékek nélkül. Ezt mindenki maga dönti el, hogy miben hisz. Most még ez zavaros lehet neked kicsim, de majd idővel megérted.

Harry megint bólintott és inkább csöndben maradt és elgondolkodott az édesanyja szavain. Főleg azon, amit Dustyról és Jack bácsiról mondott. Hogy elmentek.

Egyszer épp hazafele indultak a játszótérről amikor nagyon gyenge nyávogást hallottak a kerítés melletti bokorból. Harry nagyon kíváncsi volt honnan jöhet a hang, így anyja mellől elszakadva a bokrok közé ment és egy alig kéthetes kiscicát talált a levelek és gallyak között. Addig könyörgött az édesanyjának, hogy vigyék haza és tartsák meg, és ő majd gondoskodik róla, hogy Anne végül belement. Másnap el is vitték az orvoshoz a kiscicát. Az orvos adott neki szurikat, amitől azt mondta, hogy remélhetőleg rendbe jön, de kritikus az állapota, így készüljenek fel a legrosszabbra. Ezt persze finoman jelezte meg. Sajnos a dokinak igaza is lett. Négy nappal később amikor Harry reggeli után elindult, hogy édesanyjával megetesse a kiscicát az orvos által adott anyatejpótlóval Dusty nem mozdult. Hiába simogatták, finoman rázták nem kelt fel. Összegömbölyödve feküdt a kis dobozkában a takaróba bújva. Még aznap eltemették a kert egyik sarkába és virágot ültettek a sírjára, aminek ugyanolyan színű lesz majd a virága, mint Dusty szőre. Fehér de a szirom alja szürkés-feketés.

Kezdte megérteni, hogy valószínűleg Jack bácsi már Dustyval játszhat valahol messze tőlük.

Egy kisebb helységbe belépve Harry rögtön észrevette Jack bácsi feleségét és lányát. Mindketten nagyon szomorúak voltak, de a lánya Angie a leginkább. Egyszerűen csak bámult maga elé és sírt. Nem zokogott, nem bőgött csak némán sírt. Könny, könyt követett, nem is törődött a letörlésükkel, egyszerűen hagyta lehullani őket a nadrágjára, ahol a farmer anyaga beszívta azt.

Harry a lány tekintetét követve meglátta Jack bácsit fényképét egy állványon, egy zárt koporsó mellett. Az állvány mögött két lépésre volt egy ajtó, ahonnan a szertartás vezető ember lépett ki, hogy közölje a gyászolókkal kezdhetnek, ha mindenki megérkezett. Harry visszavezette a tekintetét az ajtóhoz és azt hitte csak képzelődik.

Ugyanis ott állt Jack bácsi.

Egy fekete öltönyben, fehér ingben és fekete nyakkendőben. Az öregférfi halvány rámosolygott, majd a kezével magához intette a fiút. Harry nem is törődve azzal, hogy szóljon bárkinek elindult az ajtó felé, Jack bácsi irányába. Az idős férfi hátrált egy pár lépést, hogy takarja őket a fal így senki se láthatta meg őket.

- Szervusz Harry!

- Jack bácsi te mit keresel itt? A mami azt mondta, hogy elmentél. Mint ahogy Dusty is. És Dusty már soha nem jött vissza.

- Igen Harry én is elmentem. Vagy még nem teljesen. Tudod az utóbbi időben nem voltam túl jól. Ez is az öregséggel jár. Életem utolsó pár napjában elég nagy fájdalmaim voltak. Olyannyira, hogy borzasztóan összevesztem Angieval. Viszont sohase tudtuk megbeszélni az egész vitánkat mivel én másnapra már elmentem.

- Akkor hogyhogy itt vagy?

- Van egy befejezetlen ügyem a lányommal. Sajnos magát hibáztatja azért, ami velem történt. Mivel veszekedtünk. Azt hiszi, hogy a vitánk túl sok volt az én idős szívemnek és ezért mentem el. Meg kell neki mondanod, hogy egyáltalán nem az ő hibája. Így is úgyis elmentem volna aznap.

- De mit mondjak neki Jack bácsi? Nem hiszem, hogy hinne nekem. Hiszem elmentél.

- Tudom. Viszont, ha egy módon mondod el neki a dolgokat akkor elfogja hinni.

Ekkor Jack bácsi odahajolt a füléhez és belesuttogta, amit majd mondania kell. Harry bólintva megölelve Jack bácsit visszament a terembe egyenesen Angiehoz leülve a mellette lévő székre.

- Ó, szia Harry. - szipogta, letörölve a könnyeit. - Hogyhogy nem anyukáddal vagy?

- Azért mert, Jack bácsi megkért, hogy adjak át egy üzenetet.

- Miről beszélsz Harry? - kérdezte a lány összezavarodva mire Harry csak magához intette, hogy hajoljon lejjebb így a fülébe suttoghatott.

- Jack bácsi azt üzeni, hogy nagyon szereti az ő kis Pipjét és semmiről se tehet.

Angie a szája elé tette a kezét, hogy elfolytsa a sírását. Az apja mindig Pipnek szólította amikor kettesben voltak. Senki se tudott róla. Még az anyja sem. Ez mindig is az ő kis titkuk volt.

Harry visszanézett az ajtó felé, ahol Jack bácsi állt. Ő is sírt. De közben mosolygott. Egy 'köszönöm'-öt eltátogva intett egyet és szépen lassan elhalványodva eltűnt. Ezzel Harry valahonnan sejtette, hogy jó munkát végzett.

*****

Halihó!

Kicsit elkéstem tudom. Azt ígértem karácsonyra befejezem ezt a kis szösszenetet. Hát ezen a héten végre sikerül! Egy rövid négy részes kis novella lenne a történet remélem tetszeni fog. Sok puszi és köszönöm a sok csillagozást <3