a night to remember [sanggi]

20 : egy találkozó és pár szép emlék

-Tudod min gondolkodtam, Kang? Régen lógtunk együtt.
Most éppen haragudnom kellene Mingire, mert a hívásával felkeltett a hajnalok hajnalán, de igazából egy cseppet sem sajnálom, hogy alvás helyett vele beszélgetek.
-Mire akarsz ezzel kilyukadni? Megkérdezzem Wootól, hogy ráér-e?
-Hadd pontosítsak; régen lógtunk együtt ketten.
-Tényleg. Szinte már nem is emlékszem - mosolygok, sebesen kutatva az emlékeimben.
-Nem akarsz ma elmenni valahová?
-Ma? Veled? Kettesben? - rökönyödök meg, tenyeremmel leszorítva a hangszórómat, hogy Mingi még véletlenül se hallja meg a nehezen magamba fojtott tinilányos rohamot, amit a kérdése okozott.
-Hát persze, hogy kettesben! Már ki is találtam, mit fogunk csinálni. Mennyire tudsz korizni?
-Pont annyira, hogy ne essek el.
-Tökéletes. Kettőkor a jégpályánál, el ne késs!

Szemöldökömet ráncolva meredek a telefonomra, ahol már csak a neve és a kontakt fotója virít. Már éppen kérdezni akartam tőle, hogy mégis miből gondolta, hogy ráérek (egyébként igen, csak húzni akartam egy kicsit az időt, mert hallgatni akartam a hangját), de letett, így most már csak annyi maradt hátra, hogy felöltözzek és tűkön ülve várjam a délután eljövetelét. Fantasztikus program.

Végül úgy döntök, megcsörgöm Wooyoungot hogy teljen az idő és hogy elregéljem neki a mai programomat, amit úgy tűnik, igazán értékel, hiszen a visításából semmit nem tudok leszűrni. Lassacskán megnyugszik és hosszas magyarázatba kezd arról, mit tegyek és ne tegyek, miközben jégen vagyunk, én pedig próbálok elraktározni minden információt, amiket magamat ismerve a korim utolsó kapocsának becsatolásával azonnal el is fogok felejteni.

Amint az óra fél kettőt üt, elindulok otthonról és mire odaérek, látom, hogy Mingi már az ajtóban ácsorog, az egyik lábáról a másikra állva, mintha mehetnéke lenne.
-Na végre már - mondja, amint odalépek elé - azt hittem, sosem fogsz ideérni.
-Pedig még időben vagyok - mosolygok, mire csak vigyorogva megrántja a vállát és int, hogy kövessem.

A belépőt és a korcsolyabérlést mindkettőnk helyett kifizeti, amitől természetesen kiakadok, de végül megegyezünk annyiban, hogy később állni fogom az ő forró csokiját is. Kiveszünk egy-egy korit és a padokhoz megyünk, hogy felvegyük őket.

-Na és te mennyire tudsz korizni? - kérdezem tőle, mire magabiztos mosollyal megvonja a vállát.
-Nem akarok menőzni, de egész jól.
-Hiszem, ha látom - nevetek, mire csak megforgatja a szemeit és felpattan.
-Jössz már? - incselkedik.

-Na, menni fog? - kérdezem nevetve, ő pedig megrázza a fejét. Én már a jégen állok, Mingi meg a korlátba kapaszkodik, látszólag nem mer jönni.
-Nem tudom Kang, hirtelen egészen szomjas lettem.
-Szörnyű vagy - vigyorgok - na, gyere már!

Végül sikerül rávennem, hogy lépjen rá a jégre, aminek a mögötte türelmetlenül toporzékoló kisgyerekek is nagyon örülnek. Bizonytalanul csúszkál mellettem, kezeivel kapálózva.
-Biztos vagy benne, hogy tudsz korizni? - kérdezem megpróbálva nem felnevetni, mire megrázza a fejét.
-Teljesen biztos, csak rég voltam. Hidd el, perceken belül már uralni fogom ezt a pályát.

Nos, már fél órája rójuk a köröket, Minginek pedig látszólag sikerült megbarátkoznia a gondolattal, hogy bizony egyáltalán nem megy neki és habár még mindig egészen nyögvenyelősen haladunk, már sokkal jobban csinálja és ez valószínűleg azért van, mert belém kapaszkodik. Gyakorlatilag húzom magam után, miközben türelmesen magyarázom neki, hogy mihez kezdjen a lábaival, de ő nem figyel rám, mert a hatodik esésétől a combjára ragadt havat söpri le magáról kesztyűbe bújtatott kezével.

-Nézd, így rakd a lábaid egymás után - eresztem el, hogy demonstráljam, hogy csinálja, amitől azonnal megtorpan és ijedten néz rám.
-Ne engedj el, jó? - motyogja, így visszamegyek hozzá és kérdőn nézek rá.
-Így mégis hogy akarsz megtanulni korizni?
-Nem akarok megtanulni, csak veled akarok lenni.
Erre azonnal elvörösödök, a nyakam köré tekert sálba temetem az arcom, hogy ne lássa, mennyire zavarba hozott. Köhintek egyet, még mindig elpirulva, majd ránézek.
-Mehetünk tovább? - nyújtom felé a kezem, ő pedig megfogja azt, ujjainkat összekulcsolva.
-Igazából ha jobban belegondolok, - mondja mosolyogva - szívesen megtanulok, ha te tanítasz meg.

Végül Minginek mégis sikerül elsajátítania az alapokat, olyannyira, hogy már el merném engedni, ha hagyná. Még mindig kézen fogva megyünk, amit azzal magyaráz meg, hogy szüksége van a támogatásra és igazából egyáltalán nem bánom, csak annyi ezzel a baj, hogy az arcom azóta is piros tőle. Most az egyszer hálát adok az égnek, hogy tudok korizni, mert így segíthetek Minginek és nézhetem, ahogy koncentrál. Egészen aranyos.

Kiülünk forrócsokizni, egyrészt mert szinte rákényszerítettem, hogy visszafizethessem a belépőt, másrészt mert habár nem mutatja, de látom rajta hogy fázik, hiszen jócskán alulöltözött és nem mozogtunk eleget ahhoz, hogy a teste felmelegedjen.

Kezünkben egy-egy papírpohárral ülünk vissza a cuccainkhoz, miközben egyikünk sem szól egy szót sem.
-Köszönöm, hogy türelmes vagy velem - szólal meg végül, arcát halvány pír borítja - el sem tudom képzelni, mennyire nehéz eset lehetek.
-Ugyan már - kuncogok a sajnálkozó arckifejezését látva - egyáltalán nem vagy az. Egyébként is, csak örülök, hogy elhívtál ide. Nem is tudom, mihez kezdtem volna magammal.
-Ennek örülök - mosoyolog szélesen - nincs is annál jobb, mint veled tölteni egy egész napot, Kang. Jó társaság vagy.
-Te is, ne aggódj.
Mindketten mosolyogva iszunk bele az italainkba, majd a témától elkeveredve a többiekről kezdünk el beszélgetni. Annyira beleveszünk a beszélgetésbe, hogy csak akkor hagyjuk abba, amikor hirtelen más emberek hangjai töltik be a helyiséget; vége a két órás turnusnak. Elképedve nézek Mingire, aki értetlenkedve néz vissza rám. Ennyit beszéltünk volna?
A telefonomra pillantok, ami szerint pár perccel múlt négy óra. Ezek szerint igen, de ha jobban belegondolok, nem is akkora probléma, végtére is, egyszerűbb volt úgy beszélgetnünk, hogy egyrészt nem szólt a zene, tehát rendesen hallottuk egymást, másrészt nem esett majdnem el minden ötödik percben. Én nagyon szeretem Mingit, tényleg, viszont fogalmam sincs, mi lett volna, ha még több mint egy órán keresztül kellett volna neki magyaráznom, mit csináljon. Az már más kérdés, mennyire jó volt, hogy kézen fogva haladtunk, akkor is, ha gyakorlatilag húznom kellett magam után. Nem számított.

-Hazakísérjelek? - kérdezi Mingi, amint kilépünk a hidegbe.
-Csak akkor, ha akarsz - mosolygok, körbetekerve a sálamat a nyakam körül, ami azonban sehogy sem úgy áll, ahogy én azt akarom.
-Hadd segítsek - kuncog Mingi, majd megigazítja, én pedig, a mai napon már sokadszorra, elvörösödök - egyébként szeretném, igen.
-Ennek örülök - suttogom, ő pedig csak vigyorog.

Az út nem rövid, de annak tűnik, ha veled van egy Mingi, akinek egy pillanatra sem áll be a szája. Bár már sok mindenről beszélgettünk a koripálya öltözőjében, még mindig van mondanivalója, így egymás mellett sétálunk, ő hevesen gesztikulálva magyaráz, én pedig nevetve hallgatom. Elképesztő, mekkora tehetsége van ahhoz, hogy annyira lefoglaljon, hogy ne foglalkozzak rajta kívül senki mással. Ha most Wooyoung ezt hallaná, valószínűleg azt mondaná, hogy ezt csak azért gondolom így, mert belé vagyok esve, ami részben igaz, de tényleg, szerintem Mingi már akkor lenyűgözött, amikor először beszéltünk rendesen.

Erről hirtelen eszembe jut a tizedikes Halloween, amikor mindketten vámpírok voltunk. Egészen eddig az a nap is csak egy ok volt, amit felhánytorgattam Woonak, mikor éppen Mingit szidtam, de most hogy jobban ismerem, teljesen máshogy gondolok vissza arra a bulira. Az volt az első rendes beszélgetésünk és nem is tudom, miért nem változott meg róla egyből a véleményem. Így utólag visszagondolva nagyon vicces lehetett, hogy teljesen ugyanolyan öltözékekben jelentünk meg, de talán az egész este fénypontja az volt, amikor a lépcsőn ülve beszélgettünk és az sem tudott különösebben érdekelni, hogy a tőle kapott muffin darabjai beleragadtak a fogszabályzómba, mert jól éreztem magam vele.

-Min agyalsz, Kang? - lök meg gyengéden, mire felnevetek.
-Semmin, csak eszembe jutott valami.
-Micsoda?
-Emlékszel a tavalyelőtti sulis Halloween bulira? - kérdezem, mire szemei felcsillannak.
-Hát persze. Nagyon viccesen néztél ki tizedikben - kuncog, én pedig megforgatom a szemem.
-Mondja ezt a piros hajú.
-Hé, az igenis jól állt nekem! - háborodik fel - de a mostani szőkét jobban szeretem, plusz ezt te csináltad és ezerszer jobb munkát végeztél, mint Yunho - borzong meg.
Erre csak nevetek, majd megtorpanok a házunk előtt.
-Itt vagyunk - mondom szomorúan, majd megölelem - köszönöm, hogy elhívtál.
-Ugyan, nagyon jól éreztem magam veled - suttogja a fülembe - hétfőn találkozunk.

Végignézem, ahogy lefordul Wooyoungék utcájába, majd idétlenül vigyorogva megyek be a házba.
Tényleg több időt kellene kettesben töltenem vele.

01.20.