Aki mindig visszatér | ✓

Nyolcadik fejezet: A buli

A hét egy szempillantás alatt eltelt, szerencsére Noahval sikerült tartanom a távolságot, ami segített abban, hogy az iránta való érzelmeim lecsillapodjanak. Azt még nem jelenthettem ki, hogy túl vagyok rajta, hiszen csak négy nap telt el, hogy nem láttam, de jelentősen jobban érzem magam, mióta nem futok bele folyamatosan. Quinnel úgy beszéltük meg, hogy hat órakor jönnek értem Willel a campusra és ők visznek el az albérlethez, ahol az „összeröffenést" tartják, a szobatársam szavaival élve. Mikor felkeltem még csak tíz óra volt, így majdnem az egész nap előttem állt. Elhatároztam, hogy felhívom az anyámat, mivel péntek este keresett, de nem vettem fel neki, túl fáradt voltam és valószínűleg megemlítette volna Masont, arra a beszélgetésre pedig nem álltam készen. Be kell valljam, még most sem készültem fel rá, így elmondtam magamban egy imát, míg a telefon kicsengett, hogy ne említse meg őt. A szüleim mindig őszinteségre neveltek, az anyámmal kifejezetten szoros kapcsolatom volt, így, ha megemlítené biztosan nem tudnám neki azt hazudni, hogy jól megvagyunk, hiszen nincs már olyan, hogy Mason és én. Körülbelül fél percem volt ezen agyalni, ugyanis az anyám hangja kiszakított a gondolataimból. – Hazel, kincsem! Hogy vagy, olyan régen nem beszéltünk! Mikor jössz haza? – érdeklődött. A hangjában érződött, hogy hiányzom neki, amit meg is értek, hiszen csaknem másfél hónapja nem jártam otthon. Utoljára a beköltözéskor láttam, mikor Masonnel elkísértek Bostonba. – Szia, anya! Jól vagyok, köszönöm. Nem tudom, sajnos. Eléggé el vagyok havazva, mindig történik valami

– feleltem, de tudom, hogy nem ilyen válaszra számított. – Azt gondoltam! Belecsaptál a nagyvárosi életbe, igaz? Milyen az egyetem, hogy tetszik a szak, érdekesek az órák?

– bombázott tovább a kérdéseivel. – Tetszik, minden nagyon jó – hazudtam. Azaz nem hazudtam, mert az egyetemmel kapcsolatban minden rendben ment, de azon kívül ezt már nem mondhattam el. – Képzeld, találtam munkát is egy étteremben a campussal szemben. Már majdnem három hete, hogy ott dolgozok. A főnököm nagyon kedves, mindig mosolyog és kedvesen beszél velem. Georgenak hívják, az egyik szaktársam apja

– meséltem a lehető legrészletesebben a kérdéseket megelőzve. – Jaj, kincsem! Annyira büszke vagyok rád! – lelkendezett az anyám, mire összeszorult a szívem, hiszen kicsit sem kellene büszkének lennie rám. Pont, hogy csalódottnak kellene lennie azért, amit Masonnel tettem... – És milyen a szobatársad, hogy is hívják? – érdeklődött tovább lágy hangon. – Quinn. Nagyon aranyos, bár sokat nincs itt, általában a barátjával van, Willel

– meséltem reflexszerűen és a meggondolatlanságom el is indította a lavinát. – Ennek igazán örülök! És hogy mennek a dolgok Masonnel? Jól megvagytok? Mostanában nem ment hozzád, talán összevesztetek? – kérdezte elkeseredetten. Most erre mit mondjak? Őszintén nem akartam összetörni a szívét, de nem hazudhattam neki. Jobb az ilyeneken előbb túlesni, mint kerülgetni a forró kását. Pár perc vészjósló hallgatás után alig hallható hangon szólaltam meg. – Anya... Masonnel már... nem vagyunk együtt – válaszoltam lassan. – Micsoda? Miért nem? Nagy volt a távolság? Ne aggódj, kincsem, idővel ő is megszokja és meg fogjátok oldani, hogy több időt töltsetek együtt – bíztatott. Istenem! A szavai tőrként hatoltak a szívembe. Minden kérdésével csak jobban felszakította a sebeket, amiket a saját hibámból szereztem. Annyira jólelkűnek tart, hogy fel sem merül benne az elszomorító valóság. Muszáj volt elmondanom neki, hiszen csak tovább kérdezgetett és vígasztalt volna, amit nem tudtam elviselni. Inkább tudja meg az igazságot és csalódjon bennem. – Anya... megcsaltam őt... – szólaltam meg alig hallható hangon, mire a vonal másik fele elnémult. A csend sokkal rosszabb volt, mintha üvöltött, vagy káromkodott volna, még az is jobban esett volna, ha leteremt, de ez a csend szívbe markoló volt. – Mit...mit csináltál, Hazel? – kérdezett vissza, mint aki nem akarja elhinni azt, amit hallott. – Jól hallottad, anya. Megcsaltam... – nem láttam értelmét, hogy kifogásokat keressek, ezért nem köntörfalaztam, csak rázúdítottam a csúf igazságot. Mindig azt tanította, hogy legyek egyenes és nézzek szembe a tetteim következményével és most, hogy ez megtörtént álltam a sarat. Látszólag töretlenül, belül viszont darabokra hullottam. – Kivel? – csak ennyit kérdezett. A hangjában hallottam, hogy mekkorát csalódott bennem, ami csak még nehezebbé tette az egészet. – Noahnak hívják