A legszebb fogadtatás ( novella)

A legszebb fogadtatás

Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha viszontláthatom családtagjaimat és  az egykori otthonomat. Immár vagy négy éve, hogy nyomtalanul eltűntem. Már majdnem a lakóhelyem előtt jártam, mikor emészteni kezdtek a régi rossz emlékek.Kék szemeim könnyel teltek meg és gondolatban újra elrablásom napjára érkeztem.
A házunk előtt, a járda szélén összekuporodva zokogtam, tőlem pár méterre, az elpusztult, trikolor macskám teteme hevert. Mézit, az én drága cicámat elütötték. A szemem láttára gázolta el egy idős férfi egy fekete furgonnal. Csak az utca végén állt meg, de az is megeshet, hogy csak lassított. Tenyerembe temettem az arcom, szőke, göndör tincseim a csuklóim köré omlottak. Ott ültem ki tudja mennyi ideig gyászba temetkezve.
Arra eszméltem fel, hogy erős kezek szorítanak rá csontos, meztelen karjaimra és gyenge lábaimra kényszerítenek. Sikításra nyitottam a számat, ám ajkaim közé piszkos kendő került, mely meggátolt a hangkiadásban. A tarkómnál fogva erőteljesen előre döntötték a fejem, akár egy rabnak. Sűrű hajzuhatagom körülölelte az arcomat a hirtelen mozdulattól. Nagyon gyors iramot diktált a férfi, amit a gyenge lábaim alig bírtak.  Egyszer csak ezt hallom:
-Pszt! Soma! Jön valaki!- ezek szerint ketten vannak…  Megkönnyebbülésemre lazítottak a kezem szorításából és a tarkómat is elengedték, de a számban biztonság kedvéért ott hagyták a kendőt. Szemügyre vettem elrablóimat. Amivel legelőször szembesültem, hogy a két férfi, szinte teljesen ugyanúgy nézett ki. Nem csak az öltözködésük volt hasonló, hanem a testalkatuk és arcvonásaik is passzoltak. Tetőtől talpig fekete hacuka borította testüket, ami valljuk be, nagyon melegnek ígérkezett a forró nyári napon. Mindkettejüknek sötétkék szeme, világos barna haja, és borostája volt. Épphogy végeztem a mustrálgatásukkal amikor hallottam az előbb emlegetett közeledő személy hangját, ami egy idős asszonyhoz tartozott.
– Uraim! Mit tesznek a szegény lánnyal? Miért van szutykos textil a szájában? – Faggatózott a nénike. Magamban már éreztem, hogy erre nem lesz ésszerű válasz.
– Asszonyom, nyugodjon meg. Szegénykének epilepsziás rohama volt, meg még várható is és nem szeretnénk, hogy elharapja a nyelvét. Ugye Samu? – Mentegetőzött a jobb oldalamon haladó bűnöző.Na, akkor ezek szerint, a bal oldalamon Samu, a jobb oldalamon Soma haladt. Jó tudni, könyveltem el magamban. Az idős nénin látszott, hogy bizonytalan és nem hisz nekik teljesen, de szó nélkül hagyta a dolgot, s továbbállt. Ezután elfogytak a képkockák és négy évet repültem előre, egészen a szabadulásom napjáig.
–Pszt! Kislány! Ébredj!– távolról meghallottam Tom hangját, aki a maffia főnök elsőtiszte volt.– Hallod! Kelj fel! Főnök meghalt! Megszökünk! – erre rögtön kipattant a szemem. Nagy szemekkel bámultam a férfire. Nagyon utálta a főnökét, ebből sejtettem, hogy igazat beszél. – Siess! Már mindenki készen van. Elmegyünk, aki amerre akar.– Egyből tudtam, hogy én haza fogok menni. Négy éve eltűntem mindössze tizenhárom évesen, szüleim már talán fel is adták a keresésemet.
– Én haza! – ennyit tudtam kinyögni.
Ismét képszakadás és most ott álltam a házunk előtt, könny áztatta arccal, és vártam. Magam sem tudom, hogy pontosan mire. Talán a bátorságra, hogy be merjek csengetni. Vagy az erőre, hogy ne essek ott össze izgalmamban. Nagy levegőt vettem, majd mégegyet, aztán egy következőt, majd becsengettem. Pár másodperc múlva, egy férfi nyitott ajtót. Az apám volt az. Nagyon megváltozott. Nem láttam értelmét megszólalni, ezért csak kitártam a karomat és felé léptem egyet. A barna szeme elsötétült az arca eltorzult.
– Hogy merted?! Hogy mertél csak így itt hagyni minket? Hogy volt képed csak úgy lelépni? Szó nélkül? Négy évre?
– Ne…
– Csönd! Van fogalmad arról, hogy mit tettél? Itt hagytál minket, semmit nem tudtunk rólad! Anyád belehalt a bánatba! Érted? Meghalt! A te kis játszmád miatt! Mert te csak magadra gondolsz! Önző vagy! – csak úgy köpte a szavakat. Én megint sírva fakadtam. Én okoztam anyukám halálát…
– Megmagya…
– Mit akarsz te megmagyarázni? Szàllj magadba! És tűnj a szemem elől! Soha többet ne is lássalak!– ezzel bevágta az ajtót. Fájdalmamban összeroskadtam. Zokogni kezdtem. Csak sírtam, sírtam. Egyszer csak mély álomba merültem