Piano teacher [seongjoong]

Találkozás egy új emberrel

-Annyira sajnálom! Én tehetek az egészről. Ez az én hibám. - törölgettem arcomat, de könnyeim megállás nélkül folytak.

-Gyorsan, oxigént neki! - hallottam még ahogy kiabálnak a mentősök egymás között, de felfogni alig bírtam. Reszkettem, sírtam és csak azt kívántam, hogy éljék túl mindketten. De már nem sokat észleltem a külvilágból.

Egy idegen helyen ébredtem meg, egy hófehér szobában. Éppen csak felültem, mikor belépett az ajtón egy fehér köpenyes ember. Kezében valami jegyzetfüzet volt, majd aztán elém állt.

-Kim Hongjoong, ugye? - kérdezte meg, mire bólintottam egyett. - Az anyja nincs életveszélyben. De több sérülést is kapott. Ezenkívül nem tudjuk mi köze van a fiatal úrhoz akit még behoztak, így csak az anyjához tudjuk beengedni.

-A diákja vagyok! - mondtam egyből.

-Sajnálom, de csak a hozzátartozói látogathassák.

-Mi történt vele? - estem ketségbe.

-Mr. Park jelenleg is az intenzív osztályon van és még nem ébredt fel.

-Mi? Uram kérem mondja el mi történt.

-Mivel ön nem a rokona, így nem adhatok ki információt róla. Az anyja viszont ezen az emeleten van a 37-es szobában. Őt holnap reggel kiengedig.

Ezután idegesen keltem ki az ágyból, és belebújva cipőmbe, már indultam is, hogy megkeressem anyát. De a folyosón ismételten elsírtam magam, és úgy is nyitottam be a kis szobába, ahol anya egyedül volt. Sírva ültem le mellé az ágyra, ő pedig védelmező ölelésébe zárt.

-Nem akartam, hogy ez legyen anya. Sajnálom. - mondtam ki ismét, mégis úgyérzem, hogy bármennyiszer el mondom, nem elég.

-Jajj kicsim, senki sem hibáztat téged.

-Seonghwa nem ezt érdemelte volna a szülinapjára. Te pedig csak segíteni akartál nekem. Erre nézd meg, elrontottam mindent!

-Te csak jót akartál.

Mégsem sikerült úgy, ahogy azt elterveztem. Seonghwa születésnapja van, és olyan jót akartam neki adni, amit ő is adott nekem. Egy jó napot. Áthívtam magunkhoz, de közben anya is jött volna haza, Seonghwa pedig úgy gondolta hazahozza, ha már összefutott vele. De a házunk közelében megtörtént a baleset. Egy őrült sofőr nem fékezett a kanyarban, és teljesen belement Seonghwa autójába. Én meg már csak annyit láttam, hogy mindketten eszméletlenek. Nem tudnám feldolgozni, ha egyszerre veszteném el mindkettőjüket.

-Most mondtam, hogy az apja vagyok! - hallottuk meg mindketten a hangoskodást kint. Mondtam anyának, hogy megnézem, mert érdekelt. De mikor kimentem a folyosóra, egy hasonló kineztű embert láttam meg, mint amilyen Seonghwa. - Itt a személyi igazolványom, csak vezessen már oda ahol van a fiam!

-Az apja? - értetlenkedtem. Úgy tudtam, hogy utálják egymást. Seonghwa legalábbis így mutatta be az apját.

-Sajnálom, de ma még nem látogatható. Holnaptól van a látogatási idő kilenc órától. Kérem akkor jöjjön vissza.

-Nem hiszem el. Undorító ez a kórház.

-Kérem Mr. Park, nem változtathatunk a szabályokon. Ez előírás.

-Mindegy. - ült le nagyot sóhajtva a váró részben. Mivel anya kórterméhez közel van az információs pult és egyben a bejárat, pontosan tudtam az utat anyához. Ezért is odamentem a férfihez.

-Uram, ön Park Seonghwa apukája? - kérdeztem rá azért.

-Én lennék, te pedig...ki is vagy? Azt hiszem nem találkoztunk még.