Alkonyati vadász (A Táltosok Öröksége 2.)

4. fejezet/2. rész: A múlt szellemei örökké kísértenek

Hatalmas a hőség.

A Farkasisten szerelmére, hiszen még tél van!

Tömény füstfelleg fullasztotta, miközben sistergő fa ropogása kúszott a fülébe. Valami égett.

Lothar nyilalló fejfájással tért magához. Teste merev volt, nyaka meggémberedett, feje nehéznek tűnt, és úgy érezte, az agya – egyetemben a teste megannyi izmával – teljesen lezsibbadt. Mintha egy szarvascsorda dübörgött volna keresztül rajta.

Szuszogó légzés kíséretében, kettős látással és csengő füllel küzdve, felült. Azt hitte, hogy az alvilágba került bűneiért és ez a kegyetlen, legyengült állapot a büntetése. Na meg ez a perzselő hőség. Mindig is gyűlölte a hőséget, ő a fagyos telet részesítette előnyben.

A torka teljesen kiszáradt, a világ forgott vele. Fogalma sem lehetett arról, hogy hol van, csak ez a mindent elemésztő forróság volt biztos.

Talán elájult és egy felgyújtott szobában hagyták magára?

Csak sötétséget látott maga körül, vagy már meg is vakult? Összeráncolta a homlokát és emlékezésre ösztönözte magát. Próbált felállni, de visszaesett a földre. A lucskos talaj cuppogva fogadta vissza. Ekkor eszébe jutott minden. A tarkójához kapott. Már csak egy apró mélyedés maradt a lövés helyén.

Fellélegezve nézett körbe, majd homályosan, de megpillantotta a tízméternyire álló fogadót, ami lángokban úszott. A koromfekete éjszakában narancsszínű lidércfényként tündökölt az erdő közepén. Szóval innen az a nagy hőség! Mintha a Nap a földre lépett volna, és egyre csak közeledne, és közeledne...

Lothar azt hitte, hogy menten ő is lángra kap. Hátrébb kúszott a földön és fejét nekitámasztotta egy közelben álló fának. Mennyivel könnyebbnek tűnt, hogy nem neki kellett tartania!

Mikor már a látása teljesen kitisztult, észrevett két álldogáló alakot, akik a lángokat csodálták. Két fekete pacának tűntek az élénken világító lángnyelvek fényéhez képest. Az egyik mintha ősi örömtáncot járna... A bolond. Mindig is bolond volt az a fiú!

Lothart feszélyezte legyengült állapota. Azok ketten könnyedén végezhettek volna vele. Dühítette saját meggondolatlansága is. Csak magának köszönhette jelenlegi helyzetét, mert engedte, hogy elvonják a figyelmét. Megint hagyta magát az indulatai által vezetni. Pedig ezt az egyet tényleg megtanulhatta volna már! Egyébként is, mit akarnak tőle? Csak bezavartak, idióták!

Teleszívta tüdejét és összeszedte minden erejét, hogy ismét nekigyürkőzzön a talpra állással, ám mielőtt megpróbálhatta volna, a keze valami fémeshez ért. Döbbenten nézett le maga mellé a földre és sáros kezével egy puskagolyót emelt fel onnan. Ez lett volna a fejében? Vajon meddig állt benne, meddig fúródhatott be az agyába és egyáltalán... Még sosem volt lőtt sérülése, az egész olyan hihetetlennek tűnt számára. Egyszerűen csak kilökődött, majd beforrt a helye. Ismét megtapogatta a sérülést és már semmit nem érzett a tarkóján. Tűnődve forgatta ujjai között a lövedéket, majd elhajította, ne is lássa.

A hirtelen mozdulattól újra belenyilallt a fejébe, fájdalmában előre vetette magát. Csak ekkor vette észre, hogy a haja kibomlott. Tincsei az arcába hullottak.

Ebből elég! – határozta el. Minden izmát megfeszítve feltápászkodott a földről és közben még arra is ügyelt, hogy ne látsszon rajta, ez mennyire nehezére esik. Nem láthatják, hogy gyenge, ha sejtik is. Arra már gondolni sem mert, hogyan nézhetett ki. Véresen, sárosan, sápadtan... és már az eső is a nyakába szakadt.

Idegesen törölgette arcáról az esőcseppeket, miközben szitkozódott. Ha ember lenne, már halott lenne... és mennyivel szívesebben lenne az...

− Lothar! – ujjongott Aisa, ahogy megpillantotta Lothart függőlegesben. A fiú haja a hónaljáig ért, kócosan meg vértől és esőtől lucskosan lapult a nyakához, illetve a kulcscsontjára. – Na, végre! Azt hittem, hogy sosem kelsz már fel! – sietett felé. Ernakh lemaradva követte. – Egy órán keresztül mozdulatlanul hevertél... jól vagy?