Farkas a ködben

1

MOST

Mindjárt este fél kilenc. Beütöm a kódot, hallom a riasztó ismerős, halk sípolását, és elégedetten várom a kihalt, hidegen modern folyosón a liftet. Másoknak kőkemény éjszakázást jelentene, ha ilyenkor indulnának haza, de az én munkám nem ilyen. Én ma egész korán végeztem.

A lift ajtaja halk zúgással nyílik ki, és szinte abban a pillanatban megcsörren a telefonom. A kijelzőre pillantva az örömöm elillan.

- Van programod estére?

Bárki más kérdezné, azt hinném, randizni akar, de most tudom, nem erről van szó. A kérdés költői, és a főnököm, Iván már azelőtt tudta a választ, hogy feltette volna.

Van. Egész éjjel dolgozni fogunk.

Na, nem mintha nem lennék hozzászokva. A magánnyomozói munka kiszámíthatatlan, és akkor enyhén fogalmaztam. Megcsalások, rajtakapott hűtlen férjek és feleségek, otthonról elszökött gyerekek, ez az én specialitásom. Ezek a dolgok pedig nem mindig a nyolctól ötig tartó munkaidőben történnek.

A taxi már az irodaház mélygarázsában vár. Iván tudta, hogy nem fogok nemet mondani.

Bevágom magam a hátsó ülésre, majd megadom a budai címet.

- Ismerem - mondja a taxis, és a hanghordozásából azonnal tudom, hogy a beszédesebb fajtát fogtam ki. - Fent van, majdnem egészen a Normafánál, ugye?

Hümmögök, majd hangos kotorászás után kiveszem a táskámból a mobilom, és bámulni kezdem a képernyőt, hogy a taxis érzékelje, nincs kedvem beszélgetni. Szerencsére úgy tűnik, veszi a lapot.

Kigördül a garázsból, és az Erzsébet híd felé veszi az irányt.

Erős késztetést érzek, hogy felhívjam Márkot, de taxiban tilos telefonálnunk, és ez nem csak üzleti hívásokra vonatkozik. A magánéletünkre is ügyelnünk kell. Iván komolyan veszi a diszkréciót, és a taxisoknak nagyon meg tud eredni a nyelvük, ha megkeresik őket a pletykalapok. Márpedig egyetlen kiszivárgott információmorzsa, egyetlen magánéleti botrány is a cég végét jelentheti.

Az igazat megvallva, taxiznom se nagyon kéne, de lassan másfél éve nincs jogsim. Még most is görcsbe rándul a gyomrom, ha eszembe jut, miért. Nehéz eldönteni, mi lett volna a rosszabb: egy komolyabb baleset, vagy ha Iván kirúg. Kevesebbért is repültek már a cégtől, de ha az ember épp száznyolcvannal száguld az üres Soroksári úton az éjszaka közepén, annak nyomós oka van. Olyankor nem gondol a következményekre. Főleg, ha még ivott is.

Jogsi nélkül ebben a szakmában elég nehéz boldogulni, szóval innentől kezdve maradt az unalmas irodai munka, a Facebookon és az egyéb közösségi oldalakon való kutakodás, amíg újra nem vezethetek. Taxival embereket követni? Ilyen csak az amerikai filmekben van.

Kinézek az ablakon.

Lassan araszolunk át az Erzsébet hídon. A sűrű novemberi ködben nem látszik a budai oldal, csak az előttünk lévő jármű féklámpái villannak fel időnként, mint két gonosz, vörös szem.

Megdörzsölöm a szemem. Muszáj az előttem álló feladatra koncentrálnom.

Megnyitom a telefonomon a Google-t, majd beírom, hogy Vadvirág Magánklinika, miközben a szemem sarkából látom, ahogy elkanyarodunk a ködbe burkolódzó Szent Gellért szobor mellett. Hamarosan elhagyjuk a Déli pályaudvart, hogy aztán meginduljunk felfelé az Istenhegyi úton.

Mire megérkezünk, az eső szitálni kezd. Amint kiszállok, a hideg levegő úgy kúszik be a kabátom alá, mintha ezer jeges tűt szúrtak volna a bőrömbe. Megborzongok. Még ötszáz méterre sem vagyunk tengerszint felett, hogy lehet, hogy ezen a rohadt hegyvidéken mégis mindig több fokkal hidegebb van, mint Pesten?