My faith in your eyes (bxb) HUN

Plans (part 38)

... tervek

Edmond

A vonalkódolvasó ütemes csipogása olyannak hatott, mint a kórházi drámákban állandóan a háttérben működő EKG. A termékek végeláthatatlan folyama egyre csak ömlött rám a futószalagról, és pont annyira tudattalanul húzogattam le őket, mint amennyire erőfeszítés nélkül keringett bennem a vér. Annyira az ingerküszöböm alatt volt ez a munka, hogy azt megfogalmazni sem tudtam. Az életem galaxisokkal odébb zajlott, furcsa volt kiszakadni belőle és visszakerülni a bolt falai közé. Egyre erősebben fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy mit keresek még itt. Égette a bőrömet a farmerom zsebében rejtőző kulcs, ami a bérelt tánctermet nyitotta, és nyughatatlanul fészkelődött bennem a gondolat, hogy ha kurzusokat hirdetnék és találnék megfelelő számú jelentkezőt, egy hét alatt megkereshetném azt a pénzt, amiért itt egy hónapig sorvasztom a lelkem. 

- Már ne haragudjon, de én ilyesmit nem vettem - szólalt meg a pénztár mellett álló középkorú úriember. 

A kezében tartott hosszú blokkot böngészte, majd felém nyújtotta és az egyik tételre mutatott. Értelmeztem a látottakat, majd felálltam, hogy a bevásárlókocsija mellé lépve előhalásszam a kérdéses terméket. 

- Ez lenne az - mondtam barátságosan, mire egészen elfehéredett, és torzuló arccal mutogatni kezdett nekem. 

- Én ezt biztos nem raktam a kocsimba! - prüszkölte. - Maguk így akarják növelni a bevételt, hogy pult alól előhúzott árut akarnak az emberekre sózni?!

Ha bármilyen kínos dologról lett volna szó, akkor talán még meg is értettem volna a felháborodását, de egy guriga sajtról beszéltünk. Sóhajtottam. Tudtam, hogy felesleges amellett érvelnem, hogy nem én csempésztem azt a nyomorult sajtot a többi árucikk közé. 

- Idehívhatom magának a műszakvezetőt, ha szeretné, és ő készséggel visszaveszi Öntől a terméket. 

A reakcióm csak feljebb tüzelte az egyébként is magasra hágó indulatokat. A férfi a saját igazának megerősítéseképpen értelmezte a felajánlott segítséget, és engem pocskondiázva háborgott perceken keresztül, amíg Brian oda nem ért hozzám, és meg nem szabadított tőle.

Addigra a mögötte álló sor dupla olyan hosszúra nyúlt, a tehetetlenül ácsorgó emberek arcára a türelmetlenség különböző fokozatai rajzoltak ráncokat.

- Gyere, Ruby levált téged, ebédeljünk! - szólt oda néhány órával és számtalan értelmetlen konfliktussal később Brian, és én megkönnyebbülten zártam le a kasszát, hogy utána menjek az étkezőbe. 

- Nem tudom, mi van ma az emberekkel, de a szokásosnál is jobban az idegeimre mennek - dobtam le magam a vele szemben lévő székre. 

- Ne is mondd! Reggel jött egy csávó - mondta néhány szendvicsdarabkával a szájában -, hogy hát ő jött kicseréltetni azt a bort, amit tegnap elvitt. Vagy tíz percig magyarázott arról, hogy otthon vette észre, hogy valamiféle üledék van kicsapódva az üveg alján, és hogy ez mennyire ciki, mert ő ajándékba viszi. Tök szofisztikáltan adta elő, már én éreztem kellemetlenül magam. És tudod, mit húzott elő a szatyrából? Egy műanyag flakonos két literes kannásbort! Beszarás. 

Erőtlenül felnevettem. 

- Engem ma Martha néni talált meg. Kurvasokáig bizonygatta, hogy mi nem tettük ki az akciós termékeket és követelte rajtam, már síkideg volt, szinte remegett, mikor előhúzta a reklámújságunkat, hogy az arcomba tolja, és kiderült, hogy jövő heti.