Scholae et preafectus! (Girls und Panzer fanfic)

40. rész Egy történet története

A vonatút Hokotába egy elég hosszú dolog. Mivel már nem akartam a pilóta idegeit huzogatni, ígyis már elrepült Hokotába a hazavivős csomagjaimmal, meg a hotelhez az ajándékkokal. Órákig mentem hazafelé, de mikor végre odaértem, ott várt az állomáson apa és anya.

-Ayumi!-kiáltott anya, ahogy meglátott.

-Anya! Apa!-rohantam le a vonatról.

-Hazaértél! Milyen volt a nyaralás?-kérdi apa.

-Imádtam. De Suzume és a pilóta hazahozta a dolgaimat?-kérdeztem vissza.

-A tankot szombaton elhozta a péklány, de a többi... A pilóta ledobta ejtőernyővel a birtokra, nagyapád meg már megijedt, hogy visszatértek az amcsik-mondta anya.

-Jó, hogy nem volt semmi törhető benne. De legalább hazajött?-kérdem.

-Hazaszállítottuk. Minden a szobádban vár-mondta apa.

-Köszi! De mostmár hazamehetünk?-kérdeztem.

Anya már válaszolni akart, de valami a nyakába ugrott.

-A macska idetalált? Ügyes egy teremtés-csodálkozott apa.

-De akkor is, menjünk haza. És ha már Karom úr is idejött, akkor őt is hazavisszük-indult a kocsi felé anya.

Hazafurikáztunk, majd otthon első dolgom lett, hogy szortírozzak. A cuccaim még mindig ott álltak dobozokban, ahogy azt hazahozták. Miután készen lettem, elmentem megvacsorázni.

-Örülök, hogy itthon van az én kis baronesszem. Bár eléggé találó egy nevet adtak neked-jegyezte meg anya.

-Az biztos-válaszoltam.

Megvacsoráztunk, és lefeküdtem. Bár a matrac nem az igazi, de az otthoni mindig kényelmes. Másnap Karom úr felkelt 6:30-kor, mint ahogy egész nyáron. Csendben megreggeliztem, majd kimentem a hidegbe, hogy megnézzem, még egyben van-e a 35M. Tökéletes állapotban van, és még nem is kell tábortüzet rakni alá. Visszamentem a házba, ahol kezdtek felkelni a szülők.

-Már nem is kérdezem. Karom úr-mondta apa.

-Bizám-válaszoltam.

-Ilyenkor csak adj neki reggelit, engedd ki, azt menj vissza aludni-mondja anya.

-Jó, jó. De ma megyünk valahova?-kérdeztem.

-Megtanítunk téged korcsolyázni. Egy Ebrinnek tudnia kell korcsolyázni-mondta anya.

A korcsolya szó hallatán lefagytam. Mint a lovaglással is, a jégkorcsolyázással is van történelmem. Anyáék már hatévesen meg akartak tanítani, de mikor elengedtek, akkorát estem, hogy meghúzódott a lábam, és ráadás majdnem levágta az ujjamat egy elmenő korcsolyázó. Szóval csak ott álltam egy percig, törve a fejemet, hogy mit csináljak.

-Anyja, szerintem a lányunk nem áll még készen rá...-fordította anya fejét felém apa.

-Engem az nem érdekel. Nem létezik, hogy ennyi traumatizálja. Tudod, hányszor estem el én? Meg lehet, hogy nem apai ágon, de az én vérem. És nálunk a jégkorcsolya alaptudomány. Nem volt Ebrin, aki nem tudott jégen lenni. És még ez nem is lenne nagy baj, de ha történik velem és a húgommal valami, vagy maga Mio lesz egy csődtömeg, ő az egyetlen! Lehet, hogy nálatok laza volt minden, de engem a hagyományok szerint neveltek!-mondta anya.

-De akkor is, most mi a fontosabb? A lányod, vagy a hagyományaid? Látod, hogy nem akarja-szólt vissza apa.

Már majdnem indult a szájkarate a szüleim között, mikor végre visszatért a józaneszem.