Aki mindig visszatér | ✓

Tizedik fejezet: Vallomások

Reggel arra keltem, ahogy Noah gyengéden végig simítja a hüvelykujját az arcomon. Az érintésétől kirázott a hideg és ösztönösen egy mosoly rajzolódott ki a szám sarkában. Hosszú idő óta most ébredtem fel boldogan, aminek őszintén örültem. A tegnapi este amilyen rossznak ígérkezett, olyan jól zárult. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden rendben van és tudom hányadán állunk Noahval, viszont a hajnali beszélgetésünkből ítélve ezen nem is szabadna most rágódnom. Ami számít, hogy tisztáztuk az érzéseinket egymás iránt és végre megoldottuk az elénk gördülő akadályt anélkül, hogy egymás torkának estünk volna, vagy ajtócsapkodás kíséretében váltunk volna el egymástól. Meg kell állapítanom, hogy talán nem is olyan reménytelen ez a fiú és talán még érzelmeket is képes produkálni, annak ellenére, hogy milyen modort tanúsított az elmúlt majdnem két hónapban velem szemben. Az anyámnak talán mégis igaza van és Noahnak is jár még egy esély. A kezébe adtam a döntést és egyelőre úgy látszik, jól döntött. A folytatást pedig rá bízom, rajta múlik, hogy kialakul-e köztünk valami, vagy sem. A gondolataimból a hasogató fejfájás szakított ki, melyet mikor megéreztem erős grimaszolásba kezdtem. – Mi a baj? – nézett rám a mellettem fekvő fiú aggodalmas tekintettel. – Semmi...csak nagyon fáj a fejem – válaszoltam, majd annak érdekében, hogy a sajgó érzés enyhüljön a halántékomra szorítottam a mutatóujjamat és apró, körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdtem a fejem. Sajnos hamar ráébredtem, hogy ennyi nem lesz elég, ide valami drasztikusabb beavatkozás kell, méghozzá nagyon hamar, mert kezdtem úgy érezni, hogy a fejem szó szerint ketté fog hasadni perceken belül. – Van nálam gyógyszer, ha szeretnél bevenni egyet – jött is a megoldás Noahtól, mire egyből heves bólogatásba kezdtem, amit hamar abba is hagytam, mikor még erősebb nyilallást éreztem. A fiú felkelt az ágyból, gyors léptekkel a komódjához lépett, ahonnan elővett egy fehér dobozt, majd pár másodperccel később már az ágy előtt guggolt és felém nyújtotta a bogyót egy üveg víz kíséretében. – Tessék. De mielőtt bevennéd jó lenne, ha ennél is valamit, nehogy kiüssön – állapította meg, viszont jelen esetben egy falat sem ment volna le a torkomon. Noah a tegnap esti croissantot kínálta fel, mint egyetlen élelemforrás, de az ételre nézve a gyomron görcsbe rándult. Nagyot sóhajtva húztam el a számat, mire Noah gyengéden a karomért nyúlt, ezzel jelezve, hogy üljek fel az ágyon. Szó nélkül engedelmeskedtem neki, viszont a pozícióváltásra csak még erősebb fájdalom lett úrrá rajtam. Egyből a fejemhez kaptam a kezeimet és kócos hajamba túrtam, majd lehajtottam a fejem, de a lüktetés nem akart megszűnni. – Hazel, ha nem eszel nem tudod bevenni a gyógyszert és akkor a fejfájás sem fog elmúlni. Csak jót akarok, hidd el – unszolt lágy hangján, én pedig erőt vettem magamon és a péksütemény felé nyúltam. Csak pár falatot tudtam harapni, a szervezetem erősen tiltakozott az evés ellen, de muszáj volt ennem, hogy jobban legyek. Ilyen fejfájással ki sem tudnék kelni az ágyból. Miután Noah úgy ítélte meg, hogy elegendő táplálékot ettem, hogy gyógyszert vehessek be ismét elém nyújtotta a fehér pirulát, amit egyből a számba is kaptam és egy korty víz kíséretében le is nyeltem. Jelen helyzetben úgy éreztem, hogy élet-halál kérdése, hogy bevehessem azt a fehér bogyót, annak ellenére is, hogy nem vagyok a gyógyszerek híve. Az anyám számtalanszor mesélt arról, hogy a kórházban milyen mellékhatásokat váltanak ki a betegekből a gyógyszerek, így mondhatni gyógyszer ellenessé váltam. Még akkor is, ha egy kórházi kezelés és a fejfájáscsillapító nem összeegyeztethető egymással. – Tudod, törölközős lány, elég rosszul viseled a másnaposságot – szólalt meg ismét Noah nevetve, mire nagyot sóhajtottam és a falnak döntöttem a fejem. A hideg tégla kifejezetten nyugtató hatással volt rám és perceken belül már kezdtem is érezni, ahogy a hasogató érzés kezd lecsillapodni. – Pontosan ezért nem szoktam inni, látod? – szólaltam meg végül lehunyt szemekkel továbbra is a falnak dőlve. Noah lassan mellém kuporodott az ágyon és ő is ugyanolyan pozíciót vett fel, mint én. – Mik a terveid mára? – váltott témát élesen, a kérdésén pedig őszintén el kellett gondolkodnom. Hetek óta percre pontosan be vannak táblázva a napjaim, viszont valamiért a mai napra egyetlenegy programom sem volt. Pihenni terveztem, felkészülni a következő hétre, esetleg átnézni az eddig leadott anyagokat, ilyesmi. Nem akartam menni sehova, nem akartam túlhajszolni magam, csak egy laza, kellemes vasárnapot szerettem volna. – Őszintén? Semmi. Pihenni terveztem. Miért? – fordítottam Noah felé a fejemet, majd mikor kinyitottam a szemeimet sejtelmes mosolyával találtam szemben magam. Jaj, ne! Ez a mosoly nem jelenthet jót! – Lenne kedved velem tölteni a napot? Csinálhatnánk valamit, ha már ilyen jól kijövünk egymással – nevetett miközben lazán oldalba bökött. Én is elmosolyodtam, hiszen a kijelentésében éreztem az iróniát. – Mire gondoltál pontosan? – érdeklődtem kíváncsian mialatt vele szembe fordultam az ágyon, a lábaimat törökülésbe húztam, a kezeimet pedig az ölembe ejtettem. Noah ismét a falnak döntötte a fejét és elgondolkodást színlelve hümmögni kezdett. Valamiért úgy éreztem, hogy már előre pontosan kitervelte, hogy mit csináljunk, most mégis játssza a laza fiút és úgy tesz, mintha halvány lila fogalma sem lenne róla, hogy milyen opciók közül választhatnánk. – Mondjuk... Elmehetnénk a faházhoz. Rendelnénk pizzát, néznénk valami filmet, esetleg sétálhatnánk egyet az erdőben, ilyesmi – vonta meg a vállát, én viszont nem tudtam visszafojtani a mosolygásomat. Már a gondolat is, hogy ilyen – mondhatni romantikus – dolgokra képes lenne a mellettem ülő komor, fekete ruhás, tetovált fiú felébresztette bennem a kíváncsiságot. Eddig úgy gondoltam, hogy Noah és a romantika két külön fogalom, most viszont rácáfolt a feltevésemre. Vajon mit tartogathat még a tarsolyában ez a fiú? – Min mosolyogsz annyira? – húzta össze a szemöldökét kíváncsian. – Semmin. Csak nem gondoltam volna, hogy ilyen romantikus alkat lennél – kuncogtam halkan. – Sok mindent nem tudsz még rólam, Hazel Ross – húzta kaján mosolyra a száját, majd hirtelen felém fordult és az arcomhoz hajolt. A szemeim kikerekedtek, szinte éreztem, ahogy a meleg levegő, amit kifúj megcsapja az arcom. A lélegzetem felgyorsult és szakadozottá vált, Noah pedig csak önelégülten vigyorgott. – Imádom, hogy így reagál rám a tested