Ghost Speaker

3.

~2 héttel később~

Harry ahogy minden hétköznap az ébresztőjére kelt. Lustán nyitogatva a szemeit, morogva egyet-kettőt nyomta ki a készüléket. Hétfő volt. Harry utálta a hétfőket. Mindig csak arra emlékeztette, hogy milyen gyorsan ment el a hétvége és milyen eseménytelenül.

Nehezen de kikelt az ágyból, mozgásra bírva a testét a szekrényhez lépett, ahonnan elővette a munkaruháját és magára vette. Belenézett a szekrény ajtajára szerelt tükörbe megigazítva a haját, csoszogott ki a nappalival egybenyitott konyhába, hogy lefőzze magának az életmentő kávéját.

Amint lefőtt a folyadék, kiöntötte egy bögrébe némi tej kíséretében majd megfordult, hogy a pultnak támaszkodva ihassa meg. Felemelve a fejét beleakart kortyolni a bögrébe, de abban a pillanatban kicsúszott a kezéből és csörömpölve esett le a csempére.

Harry ledermedve állt és farkasszemet nézett az asztalnál ülő nővel. Pislogott párat, még meg is dörzsölte őket hátha képzelődik, de nem. Egy ismeretlen nő hétfő reggel hét harminckor ott ült a konyhájában egy fehér ruhában.

- Jó reggelt Harry! – köszönt neki az asszony bár Harry még mindig dermedten állt.

- Johannah vagyok, de nyugodtan hívj csak Jaynek. Gondolom ezer kérdésed lehet, úgyhogy kivelük.

Harry pislogott párat hátha úgy hirtelen eltűnik, de nem így lett. Ugyanott ült az asztalnál vele szembe.

- Ho...hogy jutottál be a lakásomba? – kérdezte rekedt hangon hiszen tíz perce sincs, hogy felkelt.

- Ez egy nagyon jó kérdés. Olyannyira, hogy még én magam se tudom rá a választ.

- Ezt, hogy érti?

- Hát eddig igazából nem voltam sehol. Szó szerint sehol. Egy nagy fehér semmibe voltam majd hirtelen ide kerültem annyi információval, hogy keressem meg Harryt.

- Miért vagy itt a...konyhámban?

A nő egy pár másodpercig hallgatott majd lenézett az ölébe ejtett kezeire és suttogva megszólalt.

- Mert a segítségedre van szükségem!

- Az...az enyémre? – kérdezte értetlenült. – Miért pont az enyémre?

- Azért, mert meghaltam Harry.

*****

Harry enyhén remegve állt a nagy vöröstéglás ház előtt, ami elsőre egész ridegnek tűnhet, de ha benézel az előkertbe egy színes virágokkal teli ágyás fogad különféle gyerekjátékokkal, amik biztosan véletlenül maradhattak kint.

- Menni fog Harry.

- Nem is tudom. Négy éves voltam amikor először és utoljára ilyet csináltam. Egészen máig azt hittem, hogy csak álmodtam az egészet...

- Én hiszek benned. Lehet, hogy nem lesznek a gyerekeim annyira jó állapotba, úgyhogy nem lepődj meg. Főleg a fiam, akivel beszélned kell.

- Ezt, hogy érted?

- Tudod amikor még korházban voltam végstádiummal diagnosztizálva eléggé gyorsan leépültem. Nem tudtak segíteni rajtam az orvosok. Maximum a kemoterápiával tudták volna meghosszabbítani az életemet pár héttel maximum három hónappal. Én viszont ezt nem akartam. Túl sok fájdalommal járt és bármennyire is klasszikusnak hangzik nem akartam, hogy kihulljon a hajam. A legkisebb gyerekeim négyévesek. Nem akartam, hogy ez legyen az utolsó emlékük rólam. A fiam viszont...még most is magát hibáztatja azért, ami velem történt. Azt hiszi, hogy nem tett meg mindent értem. Hogy nem keresett jobb kórházat. Jobb orvosokat. Ő...máshogy dolgozta fel ezt az egészet. Dehát vannak olyan dolgok amire a pénz nem mindig a megoldás. Aznap amikor meghaltam ő épp egy buliba volt. Én mondtam neki, hogy menjen el és kapcsolja ki az agyát egy kicsit de... – csuklott el a hangja. – Önmagát hibáztatja amiért aznap este nem volt mellettem. De ha még mellettem is lett volna akkor is meghaltam volna.

A fiú döbbenten hallgatta Jay történetét. Szívhez szorító volt. Olyannyira, hogy pislognia kellett párat ahhoz, hogy megálljt parancsoljon a könnyeinek.

- Sajnálom. Én nem is tudom, hogy mit mondjak. Ez...szörnyű.

- A lényeg... – vett egy mély levegőt – hogy most itt vagy és beletömheted a fejébe az igazságot. – jelentette ki Jay.

Erre a frappáns mondatra Harrynek elkellett nevetnie magát. Lassan beszívta a levegőt, majd gyorsan ki is fújta és elindult a fehérre festett ajtó felé.

Harry el se hitte, hogy tényleg ezt teszi. Hétfőn reggel fél kilenckor arra készül, hogy bekopogjon egy teljesen idegen család ajtaján és eléjük tálalja, hogy a halott anyjuk nem hibáztatja őket...őt a haláláért. Teljesen megszokott.

Megállt a fehér falap előtt, felemelte a karját és háromszor bekopogott. Semmi válasz.

- Biztosan még alszanak. Ne jöjjünk vissza inkább este? – kérdezte Harry. Igazság szerint nagyon szabadult volna már a helyzetből.

- Nem. Biztos már fent vannak és reggeliznek. Családi szokás... – halkult el a mondat végére Jay.

A zöldszemű fiú felsóhajtott majd még egyszer, erélyesebben bekopogott. Néhány másodperc várakozás után halk szöszmötölést hallott az ajtó túloldaláról, amihez halk nyüszítés is társult majd egy vakkantás is. Halk kattanás jelezte, hogy az ajtóban elfordították a kulcsot és ki is nyitották egy keskeny résre, részben lehet, hogy a kutya miatt is.

- Igen tessék? – bukkant fel egy alig 18 évesnek kinéző, halvány rózsaszín színű hajú lány.

- Öhm... Jó reggelt! Én ő... Harry Styles vagyok és Louist keresem itt lakik igaz?

- Miért keresi? Maga is újságíró? Nem tudják elfogadni, hogy nem akar nyilatkozni?!

Harry kicsit megdöbbent a lány kicsattanó energiája miatt. Tudja is, hogy honnan örökölhette.

- Nem, nem vagyok író. Egy...barátja vagyok.

A lány nézett rá egy darabig mintha a hazugság egy apró jelét is próbálná kifürkészni.

- Itt várjon. – mondta egyhangúan majd bezárta az ajtót.

Harry megkönnyebbülten sóhajtott fel majd hátált pár lépést az ajtótól.

- Ő Lottie. Az első lányom.

- Le se tagadhatja, hogy a lányod. – jegyezte meg Harry.

- Igen. Sokan mondták. – kuncogott Jay.

Harry újra megakart szólalni, de az ajtó kinyitódása félbeszakította.