Farkasok Dala ( A Táltosok Öröksége 3.)

9. fejezet: Ébredés

Baranya Megye, Zók

Az ég szokatlanul kék és az idő is melegebb volt, mint amire az ember október végén számítana. Szonja haját langyos szellő dobálta, cipője orrát friss harmat permetezte. Kezdte megszeretni a környéket, ezt a tájat. A bonyodalmaknak immár véget ért: elkezdődött a főiskola, az első zárthelyi dolgozatok is jól sikerültek. Az élet szokványos ügyeiben sínen volt az élete.

Legalábbis szerette volna ezt hinni.

Az apró családi ház mögött elterülő tájat sárgásbarna avarréteg borította és a rozoga kerítésen túl már a vörös álomba boruló erdő hívogatta. Sokat kóricált arrafelé, Eszlár újra felébresztette benne a kalandvágyat és kirángatta a melankóliából. Ezúttal is ment volna szívesen, de a halványlila koszorúslány öltözék nem alkalmas azokra a sáros- fára mászós csatangolásokra, amik Szonját vonzottak. Kár, bár most az egyszer tényleg úgy érezte, hogy jobb programja akadt mára.

Nyugalom fogta el legbelül, talán boldogság. Körbenézett még utoljára, majd megpördült és útját a hátsóbejárat felé vette. Nem bámészkodhatott egész álló nap, mint máskor. A nénikéje számított a segítségére.

Alig tett meg pár lépést, félénk nyávogás lopta be magát a természet neszei közé. A hang egyre közelebbről hallatszott, majd egyre bátrabbá vált. Szonja megfordult és a szomszéd macskáját pillantotta meg. Nem lehetett idősebb két-három évesnél, bundája ezüstszínű volt, melyen fekete csíkok sorjáztak. Zöld szemével a lányra pislantott, majd a lábához dörgölődzött dorombolva.

Mi ez a hirtelen változás? Azt hitte, hogy a macskák nagy ívben kerülnek...

Ennek a különleges pillanatnak az alkalmából eldöntötte, hogy van még egy kis ideje és leguggolt hozzá. Egyik kezével rásimította a térdig érő szoknyácskát a combjára, a másikkal a cicus fültövét simogatta. Az állat hálásan nyújtogatta felé a nyakát, miközben egész teste belerezgett a mélyről érkező dorombolástól. Szonja nem is sejtette, hogy a mustráló és lenéző tekintetek tulajdonosai tudnak ilyen aranyosak is lenni.

„Ez jó... ez jó..."

Mondogatta egy vékonyka hang ugyanezeket a szavakat kántálva.

Szonja mozdulatlanná vált és csak a szeme sarkából pásztázta a környéket.

Cérnahangú manók szórakoznának vele?

„Hé, ne hagyd abba!" – szólalt meg most már sértetten a hangocska. – „Simogass tovább!" – követelte és Szonja ekkor jött rá, hogy a macska beszél hozzá.

− Tessék? – csóválta a fejét, majd lassan visszahelyezte a kezét a kis állat buksijára.

„Ott..." - nyomta pofácskáját a lány térdéhez. – „A fülem tövét. Simizd tovább!"

− Persze... - csücsörített Szonja elgondolkozva. – De az hogy lehetséges, hogy értelek?

„Ja, az! Biztos te is olyan... hogyishívják vagy! Azok a fényes szeműek... tudod! Gyanús voltál nekem már az elejétől kezdve! Bizony ám!"

− Aha... - reagált a lány eltűnődve.

Az Eszlárral töltött délutánra gondolt. Azt mondta, hogy a szellemhordozók képesek kapcsolatot teremteni a totemjükkel. Igaz lenne? Biztos nem örültem meg? Nekem is lenne totemem és éppen a házimacska? – tanakodott, de egyértelművé vált minden: ezért viselkedtek olyan furcsán a közelében! Nem utáltak, csak sejtették, hogy más, mint a többi ember.

Elámulva simogatta a cicát, majd ismét elkalandozott: Lothar pedig azt mondta, hogy egy házimacska bújt meg benne... lehet, hogy már ő is tudta! Lehet, hogy már akkor tudta azt, hogy félvér? Visszaidézte azt, ahogy rá nézett akkor. Ez melegséggel öntötte el Szonja szívét, és méla mosolyra húzta a száját, mialatt a háttérben a macska folytonos fecsegését hallgatta, ahogy irányította a lány kezét és élvezkedik alatta.