A vérző hó titkai (A Táltosok Öröksége 4.)

2. fejezet: Baleset

A kitárt konyhaablakon keresztül kellemes nyári illat kavalkád kúszott be a függöny alatt. Hétágra sütött az ifjú nap, és azúrkéken tündökölt a felhőtlen ég. Sára még köntösben volt, éppen a hálószobából lépett ki karján a picivel. A féléves csöppség ámuldozva figyelte édesanyját, ahogy bohókás hangon gügyögött neki. Számára még minden nap újdonságot hozott, minden hang és minden kép. Még akkor is mosolyogva gőgicsélt, mikor Sára abbahagyta a szórakoztatását, és a vállára fektette.

A nő szétnézett a helyiségben. Ahogy a szobában mindenhol, a lába előtt is egy jókora doboz állt teledobálva mindenféle holmival. Bizony, ma délután költöznek. Még magát a szót is utálta, de Vili ragaszkodott hozzá. Most, hogy csaknem egy éve házasok, ideje volt, hogy eladják ezt a lakást. Eddig Vilmos is itt lakott velük, de négyük számára már kicsinek bizonyult az épület, és miután Vili eladta a sajátját, lett pénz egy közös családi ház megvételére. Nem messze, egy kisvárosban találtak is egy ideális épületet, ahonnan még a Pécsre való bejárás is egyszerűbbnek bizonyult.

A két évvel ezelőtti költözés inkább menekülés volt, az idei megújulás lesz, így hát, Sára kezdte belátni, hogy ez a szó kezdett új és szebb érzéseket kelteni benne. Életében először igazi családja lehetett, és biztonságban érezte magát. Mintha a múlt ártó szellemei megfeledkeztek volna róla.

Visszasétált a sötét hálószobába, aztán visszatette Emőkét a kiságyba.

Halk reccsenések szűrődtek le az emeletről. Vili már a műhelyben volt, így csak Szonja lehetett az. Most ébredezhetett. Sára visszasurrant a konyhába és feltett egy fazék vizet főni, hogy majd egy kancsó teával meghozza egy kellemes reggeli hangulatát a konyhába, és végre mosolyogni lássa letört unokahúgát. Mostanában nagyon búval bélelt volt, vagy talán helyesebb szó az lett volna rá, hogy aggodalmaskodó. Állandóan aggódott, pedig sosem volt rá jellemző.

Elsétált a gáztűzhelytől, majd leült az étkezőasztal mellé. Ha már a furcsa dolgoknál tartunk, az az eszelős tekintetű fiú sem jelentkezett csaknem másfél éve – morfondírozott. Pedig még most is tisztán emlékezett, mikor először találkoztak...

¤¤¤

Két évvel ezelőtt

Borsod-Abaúj-Zemplén Megye, Bükkmogyorósd

A fiú tizenhét év körül lehetett, csapzott volt, véres és vészjósló. Ott állt az ablak alatt, miközben üres, a végtelenségig meggyötört tekintettel meredt maga elé az éjszaka sötétjében. Akár egy kísértet. Fejvadásznak vélte, ezért Sára azt hitte, hogy az lesz életének utolsó perce. A fiú szagára riadt fel álmából, de ekkor már túl késő volt, már túl közel férkőzött hozzá. Esélye sem lett volna a menekülésre. Az ifjú mégsem mozdult, csak állt egyhelyben és bámulta a veranda léceit. Sára visszafojtotta rettegését, aztán kíváncsian kitárta az ablakot. A jövevény tekintete azonnal rászegeződött, eszelős kék szemével kifejezéstelenül bámult rá.

Tán elmeháborodott?

Ám ekkor észrevette, hogy az alak a karjaiban tart valamit... Nem is! Inkább valakit.

− Visszahoztam – mondta elfojtott hangon az idegen. Tett egy lépést, mire Sára automatikusan hátrálni kezdett.

− Ki maga? Hogy talált rám? – kérdezte a nő lappangó riadalommal.

− Az nem számít, ki vagyok – közölte, majd a karjában heverő lányra nézett. – Csak követtem az illatát, és megtaláltam Önt.

− Szonja... az ott Szonja a karjaiban? – dadogta Sára.

− Igen – pillantott fel a fiú.

− Ugye, él? Él még?

− Csak alszik – suttogta. – Mélyen alszik.