A vérző hó titkai (A Táltosok Öröksége 4.)

5. fejezet: Skarlát falak

Baranya Megye, Zók

Nem érezte az idő múlását.

Szonja szeme előtt ezerszer lepergett ugyanaz a látvány: vér szennyezi Lothar testének szinte minden szegletét, miközben a lányra szegezi elmebeteg, fagyos tekintetét. Délelőtt teljesen másképpen viselkedett, mintha két különböző személy élt volna a testében. Ám a lényegen nem változtatott. Szonjának fel kellett dolgoznia a látottakat és erősen hajlott afelé, hogy mától halottnak tekintse Lothart. Előtte sem voltak, hát utána se legyenek érzései!

Már nem várta, hogy leteljen a négy hónap. Csak a nénjét akarta és a kis családját. Olyan csúnyán beszélt tegnap Sárával, annyira szégyellte már! Bár nem a vérszerinti szülője, de úgy tekintett rá, mintha az édesanyja lenne.

Megbocsájtásra és vigasztalásra vágyott.

Tompult érzékei lassan életre keltek. Kilazította görcsös ujjait, megmozgatta elzsibbadt végtagjait és érezte, ahogy újra beindul a vérkeringése. Újra hallotta az éjszaka zenéjét: a tücskök ciripelését, a fülemüle dalát. Újra képes volt fókuszálni, látni a tájat, nemcsak a véres emlékképeket. Szája kicserzett, a torka kiszáradt, forgott az egész világ, de fellökte magát a földről és mélyen beleszippantott a hűvös levegőbe, hátha energiát nyer belőle. Letörölte sáros könnyeit, majd talpra küzdötte magát.

Békés és csendes éjszaka ölelte körbe a házat.

Szonja tarkója lüktetett, de ez a fájdalom eltörpült a többi gondja mögött. Nem figyelt rá, csak elindult a hátsó ajtó felé. Sára és Vili már biztosan várta. Segíteni kellett nekik.

Túl békés, túl csendes... lehet, hogy nem is jöttek el? Vagy már végeztek volna? – latolgatta, miközben az ajtóhoz botorkált, majd megtámaszkodott benne. Kék-zöld foltjai, horzsolásai már begyógyultak. A combizmai még égtek a menekülés hevétől, marta őket a tejsav, de lány hamar úrrá lett a remegésén.

Nem kellett volna ilyen rosszul éreznie magát. Miért volt mégis ennyire gyenge? Miért nem tért vissza az életereje?

A könnyek ismét égetni kezdték a torkát, de nem engedett az elgyengülésnek, konok elszántsággal lenyomta a kilincset. Nem volt értelme sírni. Ami történt, megtörtént.

Az ajtó kitárult, Szonja pedig beesett rajta, a konyha kövezetén találta magát.

Szedd már össze magad! Ha Sára így talál rád, halálra fog rémülni! – feszítette meg az állkapcsát erőlködés közben, majd felült.

Körbenézett. Egy villany sem égett, mindent csöndsátor fedett. A konyhaasztal a szoba túl oldalán állt, mintha megpróbálták volna kivinni, de azon kívül minden úgy maradt, ahogy legutoljára itt hagyták. Nem jutottak sokáig.

De hol lehetnek ők?

Kipillantott az ablakon. Vili furgonja a kerítés mellett állt.

Szonja kivakarta szeméből a saras hajszálait. Keze ragadt és sötétebb árnyalatú volt pár folton, mint kéne neki. Az ablakhoz tartotta, hogy a besütő holdfényben jobban szemügyre vegye. A fénysugár felé nyúlt és a barna folt fokozatosan vörössé élénkült megmutatva valódi színét: vér.

Mintha nem látott volna ma már elég vért!

Hisztérikus zokogás kapta el és addig dörzsölte a karját, míg a saját vére is kiserkent, majd hirtelen felugrott. Észbe kapott: nincs ideje a hisztire, sem az ücsörgésre! Az egész teste vörös nedvben ázott, ahogy a padló, és a falak is. A szeme hozzászokott a sötétséghez, tisztán látta a véres valóságot.