Sikoltások - Bnha Horror

4. Fejezet: A Titkos Ajtó

Aznap este békésen telt, egyáltalán nem ébredtem fel semmi fura zajra. Másnap ismét meglátogattam a fogadót, mert úgy gondoltam hogy ott találom Kirishimát.

Beléptem, és ki is szúrtam őt ahogy a pultossal beszélget. Ők is hamar észrevettek, majd odamentem hozzájuk.

– Szia Bakogou! Mi a helyzet? – kérdezte a vörös.

– Szeretnék egy kis segítséget kérni.

– Mivel kapcsolatban? – halványan elmosolyodott, de mikor látta hogy én komoly maradtam, neki is lassan lehervadt a mosolya. – Csak nem...

– De. Hallottátok a múlt éjjel?

– Igen... Nagyon ijesztő volt.

– Nos az a hang az én házam körül jött.

– Nee... – mondták egyszerre, arcuk enyhén lesápadt.

– De, és ki akarom deríteni hogy mit ólálkodik az én házam körül.

– Figyelj Bakogou.. A te házadban régen élt egy család és volt egy fiuk. Eléggé szegények voltak, de igyekeztek valahogyan megélni. Váratlanul viszont a gyerek eltűnt, és soha többé nem látta senki. Elvileg a Lényt néhány hónappal később látták, és azt rebesgetik hogy a Lény végzett vele és később a családdal is.. – kissé ledöbbentett a történet.

– Ez... – próbáltam valamit kinyögni. – Valahol szerintetek a könyvtárban megvan az írásos verziója? Vagy esetleg a város története?

– Lehetséges. – válaszolta Kaminari. – Talán még többet is találsz.

– Rendben. Akkor megyek kutatómunkát végezni.

– Én segíthetek! Attól függetlenül hogy kicsi a város, nagy könyvtárral rendelkezünk, és ketten hamarabb megtalálnánk amit keresel! – ajánlotta fel a segítségét Kirishima.

– Miért szeretnétek ennyire segíteni? – kérdeztem, mire enyhén lehajtották a fejüket.

– Ez a lény egy gonosz szellem. És úgy gondoljuk ha rendesen bánunk embertársainkkal, akkor tiszták maradunk. Ezzel nem fog megszállni senkit sem. – válaszolta Kaminari. Én ezen eléggé meglepődtem, végülis ez elég nyomós indok hogy miért ilyen rendesek, és meg is értem, mivel ez a lény már régóta fenyegeti a biztonság érzetüket.

Én aprót sóhajtottam, végül lassan elbúcsúztunk a szőkétől, és elindultunk a könyvtár felé.

– Egy valamire viszont a város történeténél kíváncsi leszek.

– Mi az? – nézett rám.

– Valamelyik nap a fürdőben csináltam valamit, és megint furcsa neszezéseket hallottam. Mintha... valamit húznának a földön és utána néhány lágy koppanást. Mint mikor egy vékony gyerek próbálna magassarkúban járni. És ezek a hangok a folyosó közepe felől jöttek, mégsem volt ott senki.

– Ez nagyon para. Lehet hogy a hang a pincéből jött!

– Ne hülyéskedj! Nincs is pincém! – néztem rá értetlenül, mire kicsit elfordította a fejét és gondolkodni kezdett.

– Vagy csak te nem tudsz róla... – felelte halkabban, mire engem kirázott a hideg.

Nemsokára odaértünk a könyvtárba, és egy kis körbenézés után elkezdtük keresni amiért idejöttünk.

– Szervusztok! Mit kerestek? – jött oda hozzánk kedvesen egy alacsony idős hölgy.

– A város történetéről van valami feljegyzés?

– Ó van bőven fiatalúr! Kérem fáradjanak utánam! – mosolygott halványan, majd elindult az egyik irányba, mi pedig követtük. Lassan megtaláltuk az idős néni segítségével a keresett dokumentumokat. – Ha volna még valami kérdésük, nyugodtan kérdezzenek csak!

– Igazából lenne valami. Ömm... A házak alaprajzai is megvannak?

– Igen... De miért kell az a fiatalúrnak?

– Szeretnék valamit kideríteni. – mondtam, majd Kirishima felé fordultam. – Te menj vele, én itt kiválogatom ami kell. – utasítottam, végül elment az idős nénivel, én pedig elkezdtem olvasni a könyvek címét, hátha megtalálom.

Hosszú perces olvasás után, végre rátaláltam a keresett könyvre. ,,Oakheart Története: A Kezdetektől Napjainkig". Ez állt a hátlapján. Levettem a vastag, nehéz bőrkötésű könyvet és letettem az asztalra. Felületén már látszott hogy rengeteg évet megélt. Mikor végigsimítottam rajta, megéreztem a puha port ujjaimon, ami valószínűleg évek óta belepte. Szépen lesöpörtem róla a koszt, ami felfedte az aranyos betűket borítóján, majd óvatosan kinyitva, elkezdtem olvasni.

Kirishima idővel visszajött, kezében pedig egy papírtekercset hozott.

– Na találtál már valamit? – ült le mellém, a papírt pedig lerakta az asztalra.

– Azon vagyok. – válaszoltam, miközben el voltam merülve az olvasásban. Nemsokára Kirishima elkezdett babrálni a papírtekerccsel, miközben én a szövegre koncentráltam.

– Bakogou!

– Hm?

– Asszem én találtam valamit! Nos egy kicsit össze van mosódva, de még mindig kivehető. – ezután felé fordultam, majd odaadta nekem az öreg papírt. – Itt van a folyosó ugye, és itt van két nagy szoba.

– Az elvileg a konyha és a fürdő..

– Mhm.. És ezekkel szemben jobbra átellenesen pedig van egy ajtó, azon túl pedig egy lefelé vezető lépcső, és egy alsó raktér, azaz-

– A pince... – mondtam ki amire ő is gondolt. – Én nem vagyok vallásos, de most két dolog miatt imádkozom. Az egyik az, hogy ne legyen igazad, a másik pedig hogy semmi se bújkáljon lent. – a vörös egyetértően nézett rám.

Lassan visszamentünk a házhoz, és mindketten szerintem ugyanazt éreztük. Félelmet. Féltünk az ismeretlentől, hogy esetleg mit találhatunk lent, és hogy fog az kinézni, amint találunk; bár erre az utóbbira kevésbé vagyok kíváncsi.

Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd kinyitottam az ajtót. Ahogy beléptünk, azonnal elfogott minket egy érdekes szorongás, és szinte bébiléptekkel haladtunk a folyosón, végül a közepe körül megálltunk. Elkezdtem kopogtatni a falon, remélve hogy nem találjuk meg a pincébe való lejáratot.

Kopp... Kopp... Kopp... Bukk.

Jött a mélyebb hang, ami azt jelentette hogy mégis van pincelejáró.

– Baszki... – néztem lassan Kirishimára.