Arkaski krónikák - A Föld virága (BEFEJEZETT)

29. fejezet

Kezdtem tisztábban látni. Ha még voltak is homályos foltok, mostanra már sok minden a helyére került.

Armelnek és Seachlannek volt oka hallgatni ezekről a tényekről: ha már akkor tudom, hogy ki vagyok, nem tudtak volna irányítani és kényszeríteni az ígéretre. Seachlannek szüksége volt rám, hogy apámat kordában tartsa. Ugyanakkor öngólt is rúgott magának, mert apám élt az ősi jogával, hogy a lánya vele legyen az eskü napjáig. Az én feltételeimet is elfogadta, mert ennyi áldozatot hozhatott az ügy érdekében. A fiát pedig elküldte velem, hogy legyen valaki, aki rajtam tartja a szemét.

Armel pedig egyszerűen csak akart engem. Nem beszélt arról, ki vagyok, mert félt, hogy elveszíthet.

De az apám? Neki mi oka volt rá, hogy elhallgassa előlem mindezt? Miért Daerysstől kellett megtudnom az igazságot? Apámat egyre kevésbé értettem, ami azért volt fájdalmas, mert éppen ő volt az, akiben a leginkább bízni szerettem volna, aki mellett biztonságban szerettem volna érezni magam. Persze, ez már csak azért is lehetetlen, mert apám veszélyes életet élt, és aki vele tartott, nem volt többé biztonságban.

– Úrnő, Armel herceg kér bebocsátást – Deniaa szánakozva nézett rám, ahogy tudtomra adta, jövendőbelim visszatért Ébenkőre.

Túl korán. Azt hittem, tovább fog időzni Homoktövisen. Szükségem lett volna még néhány napra, hogy gondolkozzak, hogy kicsivel több szabadságot kapjak, hogy apámnak és Daeryssnek legyen ideje az összeesküvésüket tervezgetni. Armel jelenléte mindannyiunk számára teher volt.

– Engedd be – fújtam ki lassan a levegőt, ami bennrekedt szolgálólányom szavai hallatán.

Armel szinte berobbant lakosztályom ajtaján, félrelökve az útjából Deniaat, aki megbotlott és a földre zuhant.

– Hagyj magunkra! – mordult felé a herceg és két hatalmas lépéssel már előttem is állt. Szemei haragosan kutatták arcom rezdüléseit, majd közel hajolt hozzám és belélegezte illatomat.

– Mit művelsz? Nem tűröm, hogy így viselkedj velem!

– Ülj le!

– Ne parancsolgass nekem! Nem vagy a...

– A herceged vagyok, és mint az, rangban fölötted állok, tehát engedelmességgel tartozol nekem! – dühöngött.

Megijedtem tőle. Még sosem láttam őt ennyire kikelni magából. Valami történt. Ahogy kitágult az orrlyuka és orrcimpái megremegtek, egy megvadult bikára emlékeztetett. Jobbnak láttam, ha tényleg engedelmeskedem.

Leereszkedtem a kanapéra, de képtelen voltam hátradőlve nézni, ahogy ő fel-alá járkál előttem ökölbe szorított kézzel. Merev, egyenes tartással, ugrásra készen vártam, ha elveszítené a fejét, el tudjak menekülni előle.

– Karonfogva sétáltál egész Ébenkő előtt a Fekete herceggel! – zúdította rám haragját. Majdnem felnevettem, amikor megértettem, hogy csak a féltékenység munkál benne, de nem akartam tovább szítani a tüzet, inkább próbáltam megnyugtatni.

– Barátok vagyunk, nem tudtam, hogy nem tehetem meg.

– Nem teheted meg! - Armel végre megállt és rám meredt. - Nem sétálhatsz egy másik férfi oldalán egy egész város szeme láttára! Főleg nem a Fekete herceg oldalán! Az egésznek nem kívánt üzenete van! - dühöngött, és újrakezdte a járkálást. - Daeryss szándékosan tette! Persze, te nem tudhatod, és ezt kihasználja! Úgy mutatkozott Ébenkő lakossága előtt, mintha... mintha...

– Mintha?

– Mintha neki tettél volna ígéretet! Tudod te, mit jelent ez?

– Hogy féltékeny vagy, Armel.