NANAKOROBI YAOKI

XIV. Forward

"Take me as I am, or don't/'Cause I don't give a damn, no/I have my flaws/I make mistakes/But I'm myself/I'm not ashamed"
(The Score-Who I Am)

2012.04.16., hétfő
Kiriyama Kaede

Őszintén szólva, Kaede a Karasunóval közös edzés idejére már kezdett ott tartani, hogy ha a mai napon még valaki mosolyogni, vagy netalántán nevetni merészel, őt vagy azonnali hatállyal fogja elvinni az agyvérzés, vagy meg talál fojtani valakit. És mi tagadás, Shinju meg Sawamura valószínűleg egyik lehetőséget sem üdvözölték volna.

Pedig átkozottul rossz napja volt, még a sokéves átlagnál is szörnyűbb. Reggel átaludta mindhárom ébresztőjét, minek következtében lekéste a buszt, így aztán a szokásos, életmentő kávéját sem volt ideje megvenni, csak az első órája után. Addigra már vagy háromszor le akart esni a feje, és csak a büfé előtt kígyózó sorban tűnt fel neki, hogy a nála lévő összes pénz arra a bizonyos kávéra ment el. A csapból meg nem nagyon szeretett inni, miután tavaly klórt találtak benne. Így aztán, mire elérkezett a délutáni edzés ideje, már éhes is volt, szomjas is, és sok idő óta először még az edzést is feláldozta volna, ha cserébe hazamehet, készíthet magának három melegszendvicset, és azokkal bevonulhat a szobájába, animézni. Kár, hogy ez egyáltalán nem rajta múlt, és Shinju meg Sakura valószínűleg még a buszról is lerángatták volna, ha ilyenre vetemedik.

A mozgás azért némileg felvidította, még ha az aznapi edzés nem is volt a legizgalmasabb. A kötelező jelleggel letudott bemelegítés után vagy harminc percet passzolgattak, és Kaedének volt olyan szerencséje, hogy a Karasuno új feladójával, az elsőéves Kageyamával került párba. A kezdetektől fogva szimpatikus volt neki a fiú, ráadásul mindenáron el akarta lesni tőle azt a gyors feladást. Nem tehetett róla: ha egy másik feladótól számára addig ismeretlen módszert látott, már-már fizikai kényszert érzett rá, hogy megtanulja. Az átlagnál már így is bővebb volt ugyan a repertoárja, de úgy volt vele, hogy trükkökből sosem elég. Pláne, ha már fiúk ellen is játszanunk kell, ugye...

Őszintén szólva, Kaede azóta sem igazán volt képes kibékülni Naoi ötletével. Nagyon szép és jó, hogy három fiúcsapatot is megvertek tavaly, és tény, hogy a jelenlegi csapatuk Miyagi legjobbja lehet a női mezőnyben, ha kicsit jobban összeszoknak, de... a fiúk teljesen mások. Magasabbak, más az izomzatuk, az állóképességük, a játékstílusuk, egyszerűen minden. Az ő ugrószervája is épphogy átmegy a férfimagasságra állított hálón, ha pedig feljebb veszi az ívet, az ütés harmatgyengévé válik. Naoinak kivételes ugrótehetsége van, az igaz, de Kaede nem hitte, hogy akár Sakura, akár Akane elérték volna a két méter és negyvenhárom centi magasságot a leütéseikkel, Hitomiról aztán nem is beszélve (bár ő mostanában nem ütött igazán sokat, inkább védekezőspecialistává fejlesztette magát). Szóval röviden az egész ötlet nonszensz volt.

-Rollinguuuu... – az edzés utolsó harmadában már a fogadásokat gyakorolták, Daichi és Hitomi felváltva ütötték a labdákat a háló mellett felállított létráról a térfél közepére – Thundeeeeeeer!

Nishinoya akkorát üvöltött, mikor ő került sorra, hogy valószínűsíthetően még a varjak is leestek a fákról odakint. A fogadása, igaz, hibátlan volt, addig ő volt az egyetlen, akinek sikerült visszavarázsolnia a labdát a háló vonalánál felállított tartójába... de még ezzel együtt is kellőképpen furcsán nézett ki a jelenet.

-Sz-szép fogadás... – nyögte ki Suga, de teljesen hiába: a hangját valósággal elnyomta a hiénaként vihogó Tanaka, aki váltig állította, hogy ez valójában csak egy teljesen hétköznapi guruló fogadás volt. Kaede tartott tőle, hogy ez valóban így volt.

-Miért ordította el magát? – pislogott Kageyama közepesen értetlen fejjel, Tsukishima és Yamaguchi pedig nem is bírták visszafojtani a Rolling Thunder láttán feltörő halk kuncogást.