Solo singer ~HUN~

🎵 Első hang 🎵

  Még mindig fáj. Nagyon, nagyon fáj. Lassan nyolc éve, hogy elment. El sem tudtam tőle búcsúzni. Olyan hirtelen történt az egész, az egyik pillanatban még gyönyörű mosolyát láttam, aztán... kaptam azt a telefonhívást. Mégis hogy tudnám elengedni, a fenébe is!?

  Egy nagyot ütök a falba, de rögtön meg is bánom. Legalább a kezemben a fájdalom valamiképp elnyomja a lelkem sikolyát. Kinyitom a szemem és a tekintetem megakad a gitáromon a sarokba állítva.

  – Nem – húzom össze szemeimet és határozottan indulok tovább eredeti úticélom felé; a konyhába. A hűtőszekrényből előkapva az üveget töltök magamnak egy pohárka alkoholt, majd az asztalhoz leülve kortyintok bele. Azonban a keserűséget csak fokozza.

  Káromkodva fölállok, lehúzom egyszerre a pohár egész tartalmát, majd böszme léptekkel, erősen ökölbe szorított kezekkel veszem az irányt a szoba felé. A nappaliba érve a tekintetem ismét megakad a magányos gitáron, amelyet már régóta senki sem pengetett.

  – Nem – ismételem meg határozottan és továbbmegyek. A nappali küszöbén azonban megtorpanok. Nem tudok tovább nélküle élni. Visszafordulok és eltökélten nézek a hangszerre. Az, hogy eldobtam magamtól a zenét, olyan, mintha csak Őt akarnám elfelejteni. Ami nyilvánvalóan lehetetlen.

  Minden egyes lépés, amelyet a gitár felé teszek, egy-egy régmúlt emléket idéznek fel bennem. Amikor először találkoztunk. Amikor megláttam a közönség soraiban. Amikor feszengve ismerkedtünk egymással és amikor kéz a kézben sétálgattunk az orrunk által vezetve. Az első randink, a második és sokadik, az első veszekedésünk. És még rengeteg boldog emlék. Megérintem a húrokat és végighúzom rajtuk ujjaim. Az elhangolódott drótok tökéletlenül tökéletesen azt az emléket juttatják eszembe.

  A szobámban ültünk, csak Ő és én. Kérte, hogy játszak neki valamit. Felkaptam a gitárom és megpendítettem. Teljesen el volt hangolódva. Nevetve kivette a kezemből és közölte, hogy majd ő rendbeteszi a szívemet. Akkor nem teljesen tudtam ezt felfogni, csak később jöttem rá annak a mondatnak az erejére. Igenis sokat számított nekem az a nap. Dallamtalanul kezdett akkordokat játszani, majd pedig énekelni. Megértve aztán én is csatlakoztam hozzá. Ez volt a mi dalunk, benne volt minden, amit akkor éreztünk. A boldogságunk, a bánatunk, minden ami nyomasztott és megnevettetett.

  El akarom játszani újra. Hallani akarom az emlékeimben élő hirtelen összedobott dalt. Ujjaimat a húrokra helyezem, de nem tudom megpengetni. Lefagytam. Megremeg a szám és ledobom magam mellé a hangszert. Az üres szobában fülsüketítő zajnak tűnik a fájdalmas visszhangzása. Felhúzom térdeimet és erősen szorítom lenőtt, szőkés hajamat. Meg fogok őrülni. Egyszerre csak egy hangos dallamra leszek figyelmes a távolban. Mintha csak az űrből rántanának vissza, úgy térek ismét a valóságba. Feltápászkodok és elindulok a hang irányába. Végül a bejárati ajtó melletti komódon találom meg a telefonom, amelyen a "Rénszarvas" név villog. Sóhajtva megnyomom a zöld ikont és a hajamba túrva szólok a készülékbe.
– Igen?
– Neked is szia, Mikulás!
– Adam vagyok, nem Miklós. Mit akarsz?
– Áh, megint elcsíptem a morcos Mikit. Mi az, elmaradt a karácsony?
– Fogd már be, Rudolph Seth! – emelem fel hangom, mert csak nem akar leszokni a becenevemről. Nem mintha én olyan sokszor szólítanám normálisan, de na. Most nagyon nincs hozzá idegzetem.
– Oké, oké – adta meg magát. Közben le szándékoztam ülni a kanapéra, csak út közben sikeresen belerúgtam a hanyagul ledobott gitárba a földön, ami erre megzendül. Halkan elmormolom ismét a legutóbbi káromkodásom.
– Ohohohó – hallom meg drága barátom vidám hagját a vonal tulsó végéről. Ez már veszett ügy. – Csak nem egy gitárt hallottam? Játszottál? – derül fel mégjobban és nem kell látnom, hogy tudjam, vigyorog.
– Nem – válaszolom ridegen. – Nem játszottam.
– Esetleg – nyújtja el a szót – írtál valamit?
– Nem írtam – szorítom meg a telefont. – Azóta nem tudok írni.
– Figyelj, Adam. Én nem csak egy menedzser vagyok, hanem a negjobb barátod is. Nem baj, ha visszatérsz a zenéléshez. Sőt! Lehet, még segítene is!
– Nem éneklek többet – válaszolok hidegen és reménykedek, hogy felfogta. Nálam már lezárva a téma.
– Rendben, ahogy gondolod – sóhajt gondterhelten. – Nah, igazából csak azért hívtalak, hogy holnap elmehetnénk valahova. Szabad vagyok és tudtommal holnap te sem dolgozol, szóval nincs mentség! Kivéve persze, hogyha randid van egy csinos hölggyel.
– Nem randizok – válaszolom élesen, mire valószínűleg lefagy az a sunyi mosoly az arcáról.
– Értettem, értettem! Akkor benne vagy?
– Jah, legyen – úgysem adja fel.
– Szuper, tízre megyek hozzád, legyél kész! Az egész napot együtt fogjuk tölteni, mint két jóbarát! – Túl vidám, ez már fizikai fájdalom.
– Klassz. Csá, Rudy!
– Holnap, Miki!
– ADAM vagyok!
– Akkor Adam – röhög a telefonba és miután letette, szinte még akkor is hallom.
– Komolyan. Te semmit sem változol.