Aki mindig visszatér | ✓

Tizenkettedik fejezet: A múlt szele

Mire vége lett az utolsó órámnak is a Nap már lemenőben volt, pontosan úgy, ahogy az energiaszintem, így elhatároztam, hogy beugrom a kávézóba és veszek egy lattet, hátha segít az álmosságomon. Nagy léptekkel haladtam az úticélom felé, hogy minél gyorsabban megihassam a még meg nem vett italt, majd a szobámba indulhassak pihenni. Fárasztó napok álltak mögöttem, ezért úgy döntöttem, hogy a nap hátralevő részében pihenni fogok. Mikor beléptem a helyiségbe egyből megcsapott a finomabbnál finomabb éltelek és italok illata, amit egy nagy levegővétellel magamba is szívtam. Ekkor jutott csak eszembe, hogy a mai nap még nem is ettem semmit. A pult elé érve George várt széles mosollyal az arcán.

– Az elveszett bárány! Szervusz, Hazel – köszöntött kedvesen, mire az én szám is mosolyra állt.

A lelkem mélyén bűntudatot éreztem, hiszen régen nem jártam már itt, legutóbb pedig

a velem szemben álló ember külön megkért, hogy csak akkor jöjjek dolgozni, ha már jobban érzem magam. Azóta sok minden történt és az egyetem, illetve a Noahval történtek után eszembe sem jutott, hogy dolgozni jöjjek.

– Szia, George, jó látni – köszöntem vissza, miközben a feje fölött található menüt kezdtem el pásztázni.

– Mit adhatok, kedves? – érkezett is a kérdés, én pedig gondolkodó arccal meredtem a fekete táblára, majd pár hümmögés után kikértem egy sajtos-sonkás szendvicset és az előbb említett kávét.

A férfi nagyot bólintott, majd leadta a rendelésemet a konyhán dolgozóknak. Miután ez megtörtént a pultra könyökölt, fejét a kezére hajtotta és kíváncsi szemekkel nézett rám. Felvont szemöldökkel meredtem rá vissza, hirtelen nem értettem, mit is szeretne megtudni.

– Mikor jössz dolgozni? – érkezett is a kérdés, mire nagyot sóhajtottam és ezzel együtemben helyet foglaltam a fekete bárszéken. Csakúgy, mint George, a fejemet a kezeimre nehezítettem és szégyenlős mosolyra húztam a szám.

– Holnap jó lenne? Tudom, az utóbbi időben nem jártam be, amiért szeretnék elnézést kérni. Tudom, hogy ez nem tűntet fel jó színben előtted. Az elmúlt napok mozgalmasra sikeredtek és... – kezdtem bele a történet mesélésébe, de elakadt a szavam – nem is szeretnék magyarázkodni. Holnap délután itt leszek – zártam rövidre, mire a férfi halkan felnevetett.

– Nem is kell magyarázkodnod, Hazel. Fiatal vagy, órákra kell járni, vannak egyéb programjaid és van egy Noahd is, így teljesen megértem, ha a napok csak úgy rohannak. Viszont örülnék, ha vinnénk valami rendszert ebbe a munka-dologba – szegezte felém a mutatóujját, mintha fenyegetés lenne, de a szemei elárulták, hogy ismét csak játssza a szigorú főnök szerepét.

A Noahra tett megjegyzése hallatán a szemein kikerekedtek, de próbáltam leplezni a meglepettséget. Nem gondoltam volna, hogy ennyire egyértelmű, hogy sokat vagyunk együtt, de amilyen fáradt voltam nem is volt erőm ezen agyalni.

– Persze, megértem. Holnap kettőkor itt leszek! – mondtam jelentőségteljesen, majd megragadtam a barna papírzacskót és a kávét, amit az imént tett le elém George. Egy gyors mosoly után leszálltam a székről és a kijárat felé indultam, de a férfi utánam szólt. – Ha már jössz holnap, ne felejtsd el magaddal hozni Noaht sem – kiáltotta, mire megfordultam és bólintottam egyet, majd gyorsan kisurrantam az ajtón. Amint kiértem az étteremből elő is vettem a telefonom és pötyögni kezdtem egy üzenetet Noahnak.

Hazel: George holnap kettőre vár minket.

Még a kollégium bejáratáig sem jutottam, mikor a telefonom jelezte, hogy üzenetet kaptam. Azonnal megtorpantam és a képernyőt kezdtem el bámulni.