A vérző hó titkai (A Táltosok Öröksége 4.)

8. fejezet: Megmételyező igazság

Bugac homokerdejei, Hiúz Kastély

Lothar jobbnak látta, ha hátul foglal helyet, egy olyan ponton, ahol a fáklyák fénye nem fedik fel a jelenlétét. Persze tisztában volt azzal, hogy a szellemhordozók kifinomult érzékei elől nem bújhat el, de a tanácskozóknak, úgy tűnt, akadt nagyobb gondjuk is annál, mintsem megróják a késésért.

Lothar akkor járt utoljára ebben a teremben, amikor megtépázva, toprongyosan kapaszkodott fel a vár falán két esztendeje. Akkor rajtaütést tervezett, egy öngyilkos akciót, végül mégis belement Décse nevetséges játékába. Olyan elcsigázott, olyan kiégett volt... Bármit megtett volna akkor, hogy ne üldözzék tovább. Azóta átkozta annak a napnak minden egyes percét.

Megigazította egyenruhájának gallérját, mert úgy érezte, fojtogatja.

Décse ezúttal az asztalfőnél ült, Dés és Eszlár a két oldalán. Nem maradt elég hely az asztalnál mindenkinek, a maradék tizenöt széknél a másik öt törzs legfontosabb elöljárói foglaltak helyet. A kíséret többi tagjának csak a falnak támaszkodva akadt hely, egy-egy ismertebb fejvadász is a terem hátuljában strázsált. Lealacsonyító. Lothar mégis köztük érezte jól magát. Egyébként is, a Kígyó és a Hiúz hadnemzetség vezetőségét nyomban megütötte volna a guta, ha az asztalhoz férkőzik. Magában horkantott is egyet, szórakoztatta az elképzelt megbotránkozás.

A mai napig nem tekintették egyenlő félnek, se őt, se a törzsét. De ki is venne komolyan egy maroknyi főből álló közösséget?

– Úgy tűnik, nagyobb fenyegetéssel állunk szemben, mint bármikor. Legalábbis az információk szerint, amiket a Lovak Törzse jutatott a tudomásomra. Ha igaz, amiket állítanak, a félvérek és a szökevények levadászása most mellékes és minden energiánkkal az új kórság megfékezésére kell összpontosítanunk – zengte be a termet Décse rekedt baritonja. – Ez a ragály gyorsan fertőz és halálos.

– Tanúsíthatom – kelt fel a kecses és büszke Chiko az asztal túloldalán, közvetlen az édesapja mellől. – Ez a betegség főként tisztavérűekre veszélyes. Tennünk kell valamit! – nyilatkoztatta ki a nemes tartású nő csillogó szemmel.

A Lovak Fejvadász Vezér asszonya derékig érő, fekete haját összefonva hordta, sötétszürke egyenruhája követte a teste minden domborulatát. Lotharnak jól esett ránézni, szép látvány volt, akár egy műalkotás.

– Elég a ködösítésből! – dörrent fel Uzor a Medvék Törzséből. – Mivel állunk szemben! Tényeket!

– Délen, a területünkön ütötte fel a fejét egy az állati veszettséghez kísértetiesen hasonló kór. Elharapódzott, a népünk harmadát már magával ragadta rövid idő leforgása alatt – magyarázta Chiko. – A fajtársaink megtébolyodtak, dühkitöréseik vannak, olykor gyilkosságig és kannibalizmusig fajul a helyzet – hitetlenkedés és susmusolás vette kezdetét. – Én... mi kerestük fel Décsét, remélve, hogy segítséget kapunk. Tudom, a Független Fejvadász Szövetség kivételével egyetlen olyan kezdeményezés sem történt az elmúlt évtizedekben, amely a törzsek együttműködését segítette volna... Nem szokás. Szeretünk különálló fajokként és törzsekként gondolni önmagunkra. Önhitt népség vagyunk mi. Nem erény, ha valaki megmutatja a gyengeségeit. A ritkán kötött szövetségeink is csak arról szólnak, hogy miképp tegyünk félre az útból egy harmadikat – Cinikusan elmosolyodott. – De talán akadnak helyzetek, amikor mégis... Az Alkonyati Vadász sokunkat meglátogatott, ezzel felbolygatva a szellemhordozók életét. Megmutatta, hogy egyedül, elszigetelten nem működhetünk tovább. Rájöttem, hogy évtizedek óta nem jártam más törzseknél, a Hiúzok által megalkotott Szövetség épületén kívül csak a saját klánomat ismerem. Már nem is számolom, mióta kötött utoljára vérszerződést a hét Fejedelem.