Solo singer ~HUN~

🎵Második hang🎵

  Vakító fények tűntetik el előlem a világot,  amint kilépek a színpadra. Hangos üvöltés mindenhonnan, az egyetlen amit hallok, az a tenger zúgása. Olyan, mintha a parton lennék. Milyen rég jártam ott utoljára! Újra érezni akarom a lábam alatt a homokszemcséket, az iszapot, a kagylókat meg kavicsot és érezni, ahogy lágyan körülölel a víz.

  – Most pedig következzen a még névtelen Adam McGraken!
Heh. Névtelen, mi?

  Nagy levegőt veszek, szemeim becsukom. A kiabálást és ricsajt a fejemben átformálom a hullám zajává. Halkan hallom a bemondó lépteit, rá koncentrálok. Ritmusát kezdem ütni a gitárom testén és elengedem a gondolataim, had árasszon el mindenkit a hullámom.

  – Nincs nevem, nincs otthonom,
egy hullámvasútban száguldok.
Lent és fent az életem,
csúcspontjára érkeztem.

Csak képzeld el és máris látod;
egyszerűen csak elhibázom!
Az élet fent az élet lent,
megint valahol középen.

Csontjaimba fúródik,
ez az érzés egyre csak szétszakít!
Ha nincs mellettem senki sem,
nekem itt már nincs helyem, nincs nevem...

  – Adam! Te jó ég, nagyon jól nézel ki! – zökkent ki a gondolataimból az engem körbeugráló lány, aki valamilyen oknál fogva követett minket. Vagy csatlakozott hozzánk, ha jobban tetszik.
– Köszi, Maddie – próbálok valami mosoly szerűséget mutatni neki. Ja igen, út közben beszélgettünk kicsit, jobban megismerhettük random emberkénket.
– Űrlény – bámul Rudy és le se veszi rólam tekintetét.
– Mi van? – húzom össze szemöldököm értetlenül.
– Vagy a fodrász egy varázsló? Pont úgy nézel ki, mint... hát tudod, mielőtt... mint akkor – próbált, hangsúlyozom, csak PRÓBÁLT tapintatos lenni.
– Most, hogy így mondod, valóban egészen hasonlít – tűnődtem el az egyik kirakat üvegében bámulva magam. A látványtól ismét eszembe jutott a Noname elő koncertje, mint pár perccel ezelőtt meglátva a fodrász művét.
– Hé, tökre hasonlítasz így az egyik bátyámra! Neki is ugyan ilyen félrefésült, egyenes, festett szőke haja van. Sokat szenved vele, mert állandóan a szemébe lóg. De mindig azt mondja: "Maddie, ha szép akarsz lenni, azért meg is kell szenvedned!" – mélyíti el a hangját, aztán összehúzott szemekkel vizslat. – Áh, dehogy, a személyiségetek teljesen eltér, mint Hori és Miyamura. Ó nem, inkább... – hogy ez a lány mennyit tud beszélni!

  Fejemet fogva próbáltam elterelni a szót.
– Maddie, miért is jöttél velünk?
– Áh, éppen nem volt dolgom és hát hirtelen felbukkant előttem maga Noname! Csak természetes, hogy követem!
Hát nem annyira...
– Aha. És ha megkérhetlek, öhm... többet ne hívj Noname-nek.
– Jó – szontyolodik el azonnal. Nah, így sokkal aranyosabb, mint mikor tíz percen keresztül csak beszél. De azért nem akarom megbántani. – Tényleg nem fogsz többet írni és zenélni? – nem néz rám, egyenesen az utat kémleli.
– Nem. Tudod van, ami az idő múlásával megváltozik.
– De hiszen még csak huszonöt vagy és már úgy élsz, mint egy vén, nyugdíjas papi! – háborodik fel, én meg csak pislogok. Rövid ismeretségünk alatt még egyszer sem mutatta ezt az oldalát.
– Pff – próbálja visszatartani a nevetését barátom. Szúrós pillantásokkal reagálom le. Nem vicces, egyáltalán nem. – Bocsi, csak... a kiscsaj, aki most találkozott veled először, jobban tudja, mi a szitu, mint te magad.
– Hé, ki kérem magamnak, én már felnőtt nő vagyok! – mutat magára durcásan Maddie.
– Aha, persze pöttöm! – látom rajta, hogy most teljesen kiakadt. Jobb, ha gyorsan eltűnünk innen, ki tudja mi lesz itt... – Na Rudy, mi a következő üzlet? Mert ha már nem akarsz bóklászni, akkor hazamegyek. Éppen itt az idő elmerülni az önsajnálatban, utána pedig jön egy óra depizés. Vagy kettő...
– Adam! Mi az, hogy pöttöm?! Tudd meg, hogy már tizenkilenc vagyok, úgyhogy csak hat évvel vagy idősebb nálam! – kezdi el bökdösni a kezem. Valahogy le kell ráznom ezt az energiabombát...