A jégkirálynő (Átírás alatt)

Agónia

Fekete Nát szemszöge:

- Faszom, baszki! – rúgtam bele idegesen az egyik dobozba, ami csörömpölve borult fel és ütközött neki egy másiknak.

Akkora egy idióta vagyok! Komolyan nem hiszem el, hogy képes voltam ezt mondani Dolónak, hogy képes voltam vele így viselkedni! Az epe a torkomba szökött és legszívesebben lenyúztam volna a testemről a bőrömet, csakhogy ne ebben a testben kelljen legyek, hogy ne nekem kelljen legyek. Felfordult a gyomrom saját magamtól. Erősen a hajamba túrtam és tépni kezdtem a fekete tincseket, egészen addig, amíg már üvöltött és égett a fejbőröm, de nem számított. Nem érdekelt. Csak a fájdalomra koncentráltam.

Vajon Dolónak is így fájhat most? Sőt, jobban! Hiszen láttam, mit okoztak a szavaim, hallottam, ahogy a szíve csörömpölve omlott össze, mégsem érdekelt, akkor nem. Csakis az, hogy amikor azt mondta, olyan vagyok, mint az apám én... Én elvesztettem a kontrollt. Megint. Pontosan úgy, mint mikor tudomást szereztem Val és Toni kapcsolatáról. Megígértem, hogy több ilyen nem lesz, mégsem tudtam megtartani az eskümet és most valószínűleg elvesztettem őt. Nem! Nem, arról szó sem lehet! Nem lennék képes nélküli élni. Nincs mentség arra, amit tettem. Hagytam, hogy az apám okozta sérelmek a felszínre úszanak, mikor megígértem azt is, hogy nem így lesz. Brúnónak és Valnak is megígértem...

Amikor apámmal egymásnak feszültünk, éreztem, hogy Doló képes lenne az ököl elé ugrani, csakhogy ne engem érjen. Én pedig otthagytam őt, mert nem voltam képes elviselni a gondolatot, hogy miattam baja eshetett volna, mert meggondolatlan voltam, önző és agyalágyult. Tudtam, hogy utánam fog jönni, az volt a tervem, hogy lenyugszom mire ideér. A ház azonban fojtogatni kezdett, hiába sötétítettem be, hiába tettem akármit... És akkor megpillantottam az ablakon át a fészert. Az agyam pedig azzal a lendülettel eldurrant és az ép gondolatok kiszálltak a fejemből. Megfogtam a gitárt és kiraktam a fészerbe, miközben neki álltam áttúrni Krisztián kacatjait. Meg akartam szabadulni tőlük. Úgy éreztem, ha még egy percnél tovább kell belélegeznem Krisztián emlékeit, akkor megőrülök. Fel sem tűnt, hogy Doló addigra már megérkezett, miközben én a dobozokat dobáltam össze-vissza. Fel sem tűnt, mennyire aggódik értem. Nem akartam, hogy segítsen. Addig nem, amíg meg nem szabadultam Krisz összes szaros holmijától, beleértve azt a kurva gitárt is.

Mire realizáltam a dolgokat már késő volt. Kéla szemében addigra már nem az aggodalom csillogott, hanem a félelem, tőlem félt, megijedt attól, amivé képes voltam válni percek lefolyása alatt. A félelme pedig annyira felhergelt, hogy hozzá vágtam azokat undorító szavakat. Akkor mi a büdös faszért vagy még itt?! Lerogytam a mocskos fészer közepére. Mélyeket lélegezve szívtam magamba a poros, koszos, áporodott levegőt. Azért volt itt, mert szeret engem. Minden ellenére szeret engem és én nem érdemlem meg ezt, nem érdemlem meg őt, már a kezdetektől fogva így van. Nem érdemlem meg az embereket, akik körbe vesznék és akik támogatnak. Képes voltam Doló előtt ócsárolni az anyámat! Mikor neki fogalma sincs róla, milyen az az anyai szeretet, milyen az, amikor az anyukád megvigasztal, mikor szorosan ölelget és puszilgat... Láttam a szemében az akkor megvillanó fájdalmat, mégsem álltam le, akkor sem, amikor a csodaszép szemei könnyben fürödtek és akkor sem, amikor remegett az alsó ajka, ahogy próbálta nem szabadjára ereszteni a sírását. Legszívesebben szétzúznék valamit, mindent és mindenkit, beleértve saját magamat is. Főleg saját magamat. Remegő kézzel halásztam elő a telefonomat a zsebemből és tárcsáztam anyám számát. Szinte azonnal fel is vette.

- Nát? – a hangja remegett az aggodalomtól. Anyukád totál kész volt, mikor eljöttem, utánad sírt folyamatosan. – mondta Kéla.

- Nagyon sajnálom. – mondtam reszelős hangon.