Garnéla lány

Kinyitottam a boltot.

Mind mindig.

Megfordítottam a táblát ami a nyitva tartást jelezte. Mint mindig. Aztán felkapcsoltam a villanyokat. Ezzel a titokzatos hangulat, ami a tenger fenekekére emlékeztetett elillant, ahogy a mesterséges fény beúszott a képbe. Mint mindig.

Ezután következett a felsõprés. Szerettem minden reggel elvégezni. A munkatásaimmal ellentétben, akik viszont szerettek halála cikizni érte, mondván, hogy úgyis fizetünk egy takarítónõt. Pontosan ezért igyekeztem minél fürgébben befejezni. Mint mindig. Ez az én kis mániám volt. Mint mindig.

Ahogy elhaladtam a különbözõ üveggömbök és átlátszó téglatestek mellett néhánynál megálltam és letörölgettem õket egy ronggyal. Hadd szabaduljanak meg a felesleges kosztól és algamaradéktól. Mint mindig.

Aranyhalak, vitorláshal és lazacok. Csigák és axolotl. Végül a legeldugottabb akvárium mellé érkeztem ahol megálltam a kis narancssárga topánkámban. Feljebb húztam a mályvaszínû pulóverem és halványan elmosolyodtam. Ezt követen megsimogattam a Neocaridina garnélarákok tartályát. Mint mindig.

-Titeket senki sem értékel ugye? - pár kis vörös lény a kezem felé úszott, míg a többiek szorgosan tették a dolgukat és pucolták a 15 literes otthonuk alját. Hasznos és szép kis lelkek. A következõ pillanatban kinyílt a bejáratni üvegajtó, és zacskócsörgéssel társított hangos beszéd kezdte betölteni a helyiségben honoló megnyugtató bugyogást.

-Nem szívem! Mondtam, hogy nem árulom el, hogy hova megyünk! Majd este kiderül! Hello! - hallottam meg a fõnöknõm erényes hangját ahogy a monológja közepén köszöntött nekem. Sebesen megfordultam, azonban õ tovább társalgott a telefonjával, azaz azon keresztül a férjével.

-Na szóval ne hisztizz tovább! - szavalta miközben a pultra pakolta milliónyi zacskóját. Én kihasználtam a soha vissza nem térõ (vagy inkább mindig visszatérõ) figyelem hiányt, és visszarepítettem a seprût a helyére. Majd elkaptam a fogasról a piros kötényemet és magamra kanyarítottam. A felettesem a telefonja kameráját szorosan a fejére írányította miközben kiment a raktárba. Mint mindig.

Még viszonylag korán volt és jobb dolgom nem akadt, így visszabattyogtam a kedvenc fajomhoz és lekönyököltem a Red rilik-hez és néztem ahogy úszkálnak és maszatolnak. Mint mindig. Akkor is ott tartózkodtam amikor az ajtó történetesen másodszorra is kinyílt. Megjegyzem kellõen késve (mint mindig) és egy nálam valamivel fiatalabb lány rohant be.

-Szia! Kevin megint elfelejtett felébreszteni! Marika nem mérges? - kérdezte kifulladva miközben én le se vette a szememet az akváriumról csak hallottam, ahogy leszórja a dolgait,valószínûleg nagy kupit csinálva. Mint mindig.

-Telefonál - vontam meg a vállam. Amit meghallva a kolleginám megkönnyebbülten sóhajtott egyet.

-Akkor jó. Amúgy mit csinálsz ott?

-Tudtad, hogy a garnélák szíve a fejükben van? - kérdeztem a felkaromat dörzsölgetve, csodálattal a hangomban. Kolleginám pár hosszú, magas lépéssel elhaladt mellettem és a fûtésszabályozóhoz masírozott.

-Ja, ezt mindig elmondod. És szerintem még mindig beteg. Meg az is, hogy ha tizennyolc fok alatt van a hõmérséklet, te pulcsiban vagy és fázol! - mondta miközben feltekerte a hõt, pedig õ rövidujjút viselt. Mint mindig.

-És szerinted õk, hogy éreznek? - kérdeztem a szememet egy igen élénk narancssárga de helyenként csíkokban átlátszó példányon tartva. Erre már nem kaptam választ, hiszen mint mindig, a fõnökünk befejezte a telefonbeszélgetést és megparancsolta, hogy készítsük elõ a szállítóleveleket és kezdjünk raktározni.