Különleges, de könnyedén elveszítheted

8. fejezet

– Idióta! – dobja Emily Oliver fehér felsőjét a tulajdonosához. – Lesokkoltad szegényt.

Oli szórakozott mosollyal az arcán figyeli, ahogy a ruha a földre hull, amin... egy kávéfolt van?! Nem tudom, melyiken lepődők jobban, hogy Oliver mosolyog, vagy hogy Emily ígéretéhez hűen tényleg leöntötte őt.

– Azt hittem, kimosod majd – néz fel Emily-re, akinek a lapos szemei ​​mögött a harag lángja csillog. Már előre rosszat sejtek...

– Mossa ki anyád! Nem vagyok a cseléded.

Igen, gondoltam...

Oliver arcáról leolvad az a mosoly, amiből jeges, kemény pillantás formálódik, amit már megszoktam tőle. Nem válaszol semmit se, helyette sarkon fordulva, nagy léptekkel iramodik a konyha kijáratához, ahol én is állok.

– Nem úgy... – Próbálkozok enyhíteni a dolgot, de helyette egy széllöketet hagy maga után távozva a társaságunkból.

Remek! – sóhajtok fel. Én meg már azt hittem, hogy ez egy boldog, nyugis nap lesz.

Beljebb lépek a helyiségbe. Miután lerakom a táskámat, azonnal felveszem a földön lévő ruhát. Pedig esküszöm, megneveltem őket, hogy nem hagyjuk a ruhákat össze-vissza, hanem a szennyesbe dobjuk. Vagy legalább mellé... Én már az apró lépéseknek is örülök.

A mosószobába viszem, ami a konyha oldalából nyílik, pontosabban a hűtő és pult között. A fehér tolóajtót elhúzom, az automata világítás rögvest felkapcsol, amint belépek.

A törtfehér falakat szinte beteríti a világoszöld színű szekrényeket. Kettő-kettő mosógép és szárítógép található el szemben, ami felett szekrények vannak, ahol a mosószereket és az egyéb dolgokat tároljuk. A pultba épített csaphoz megyek, és gyorsan beáztatom Oliver kávéfoltos felsőjét, amit aztán a fiú szennyeskosarába dobok. A négy kosarat elnézve ideje lenne neki állnom mosni, mert már szinte mindegyik tele van, és akkor még nem beszélünk a fürdőszobában lévő szennyesekről.

Magamba gyorsan fel is jegyzetelem, és kimegyek.

Visszamegyek Emily-hez, mert most már tényleg érdekelne az egész történet. Ahogy meglátom a lányt a konyhaszigetnél ülve, aki a cigisdobozát szorongatja, egyből rászólok:

– Felejtsd el! – mondom neki, amire rám kapja a fejét a telefonról. – Kimész a teraszra, mert a fiúkat se engedem, hogy bent cigizzenek.

Pufogva feláll a bárszékről a dolgait a kezébe véve.

– Oké, anyuci! – mondja flegmán majd a nappalin keresztül kilép a teraszra.

Még egy sóhaj elhagyja a számát. Mindketten mérgesek lettek rám, pedig mit csináltam? Semmit, csak hazajöttem...

Afőzőhöz lépek, mert úgy érzem szükségem lesz az édes koffeinre, hogy estig kibírjam. A telefonomon gyorsan lecsekkolom a közösségi médiát és az üzeneteimet, amíg a kávé elkészül.

Kettő bögrét elővéve gyorsan beízesítem, ahogy szeretjük. Lassan emelem fel őket, a kezem megremeg egy ponton.

Csak ne most öntsem ki!

Pedig Tiktokon láttam egy videót, hogy ha nem nézünk a pohárra, mialatt megyünk, akkor nem tudjuk magunkra önteni az italt. Hááát... múltkor kipróbáltam, és sikeres leöntöttem magam. Valószínűleg köze van a szerencsétlenségemhez, amin sürgősen javítanom kell.

Amilyen lassan csak tudok kimegyek a teraszra, ahol Emily már félig elszívott egy cigit.

– Tessék – teszem le az asztalra a csészéket.