a Kéz, amit Fogtam - sanhwa ff. ✓

27

Vagy egy hetet magammal töltöttem. Wheein napi háromszor meglátogatott, elvitt fürdeni meg hozott enni, de nem szólt hozzám. Gondolom Seonghwa megtiltotta neki. Nem lepett meg igazán, ráadásul annyira nem érdekelt a dolog, hogy hisztizzek miatta. Egyszerűen elfogadtam.

A nap nagy részében csak feküdtem, esetleg a nagy ablakban ültem és néztem a tájat. Napról napra egyre pocsékabbul éreztem magam, de úgy voltam vele, legalább addig is telik az idő. Legalább addig is telik ez a hét év, amit el kell szenvednem.
Tudom, hogy hamarosan Seonghwának szabadsága lesz, szóval még arra is gondoltam, hogy talán egészen addig nem is fogom látni, és majd decemberben beköszön miután Hongjoongnak ismét lepasszol.
De nem...

Meglepetésemre, egy teljesen random szerdai napon, egy teljesen random délutáni időpontban bejött a szobába. Én épp az ablakban ültem, onnan néztem, ahogy egyetlen szó nélkül kihúzza az iróasztalnál lévő széket és lehuppan rá. Nem tűnt se szomorúnak, se mérgesnek, se boldognak. Viszont még ennek ellenére is, görcsbe rándult a gyomrom. Már előre félek, hogy valami rossz fog kisülni abból, hogy idejött.

- Mi van? - kérdeztem végül, mivel csak bámult rám, mintha gondolatban akarna velem beszélgetni.

- Hogy vagy? - biccentett. Én viszont nem válaszoltam, mivel mindenre számítottam, csak erre nem. Miért érdekli egyáltalán? - Persze nem muszáj válaszolnod... Csak gondoltam megkérdezem. Tudom, hogy rosszul érint az erőszak...

- És egy héttel azután kérdezed, hogy megtörtént? - néztem rá értetlenül.

- Csak nem akarom, hogy félj.

- Talán erre már azelőtt gondolnod kellett volna, hogy vízbe fojtottál - mosolyogtam keserűen.

- Arról is beszélni szeretnék...

- Hallgatlak - tettem karba a kezeim.

- Először én szeretném tudni, hogy te mit gondolsz.

- Oké. Hallgatom a kérdést - mondtam szárazon, és már láttam is rajta, hogy kezdi elég kényelmetlenül érezni magát.

- Csak mondd meg, hogy mit érzel. Például most, hogy itt vagyok... Esetleg rosszul érzed magad? Vagy örülsz, hogy beszélgetek veled?

- Talán úgy nézek ki, mint aki örül? - vontam fel a szemöldököm, mire csak megrázta a fejét. - Most őszintén, Seonghwa... Mégis mit vársz? Bántottál engem, mikor én csak segíteni akartam. De tökmindegy, ez csak rátesz a dologra. Akkor sem szabadott volna így bánnod velem, ha egy idegen lennék. Undorító vagy - mondtam, és erre a szavamra egyből elkapta a fejét, a semmibe meredt. - Romlott vagy... Annyi undorító dolog van benned, hogy húsz év alatt se tudna senki megjavítani, de talán az egész életed kevés lenne rá.

- De azt mondtad, te megpróbálsz megjavítani... - mondta halkan.

- Igen, az az előtt volt, hogy majdnem megöltél - vontam vállat. - Ez már veszett ügy. Ha engem bántottál, mindenki mást is fogsz. Mindenkit bántani fogsz, akit szeretsz. És ezért senki sem fog téged viszont szeretni, te pedig mérges leszel a világra. Semmi értelme annak, hogy élsz... A munkád elvégzésén kívül semmire nem vagy jó - mondtam, ami elég durván hangzott, de nem vagyok hajlandó visszavonni. Gondolkozzon el rajta. - Üldözheted a boldogságot, de a végén mindig csalódni fogsz. Mert a világ nem a tiéd, és nem tudsz sértett embereket arra kényszeríteni, hogy veled maradjanak. És én sem fogok. Amint lehet, elmegyek innen.

- Ennyire utálsz..? - suttogta megtörten.

- Nem utállak, de nem akarom, hogy megint bánts. Félek, hogy megint kárt fogsz bennem tenni - magyaráztam el neki, mielőtt még elbőgi magát mint egy óvodás. - Alapból nincs sok baj veled, de ez, hogy nem tudod meddig szabad elmenni, ez szörnyű. Még a két éves kisgyerekek is tudják, hogy nem szabad ilyet csinálni. Lehet hogy megteszik, de csak azért, mert nem tudják a következményeket. De te harmincnégy vagy, és mégis úgy viselkedsz, mintha most fedeznéd fel a világot. Gondolom érted, hogy mi itt a baj...