Aki mindig visszatér | ✓

Tizenhatodik fejezet: Gyógyír

Ébredés után egyből belém hasított a tudat, hogy ma találkozni fogok Noahval. Nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet, de a töretlen próbálkozásai felkeltették bennem a kíváncsiságot. Mégis hogyan akarja kimagyarázni magát ebből a lehetetlen helyzetből? Nem tudtam elképzelni, hogy elő tudna állni olyan történettel, ami meggyőz arról, hogy nem történt semmi Blair és közte. A konyha felé lépkedve csak erre tudtam gondolni. Noah és Blair. Együtt. Elfogott a hányinger, így nem volt nagy étvágyam, de az anyám nem engedte, hogy üres gyomorral hagyjam el a házat, ezért megpróbáltam lenyomni pár falatot a torkomon. Mielőtt visszaindultam volna Bostonba tisztázni akartam vele a tegnap reggel történteket.

– Szóval, anya... Mielőtt elmennék. Nem szeretnél mesélni rólad és Paulról? – kérdeztem a konyhapultra könyökölve.

Az anyám előttem állt egy csésze kávéval a kezében, de a férfi neve hallatán majdnem elejtette. Tudtam, hogy kellemetlen neki a téma, nekem is az volt, de muszáj volt beszélnünk róla. Pár perc csend után megköszörülte a torkát, kortyolt egyet a gőzölgő italból, majd megszólalt.

– Kincsem... El akartam már mondani egy ideje, de gondoltam ezt nem telefonban kellene megtudnod – felelte nagyot sóhajtva.

– Tehát ez nem egy újkeletű dolog – jelentettem ki felvont szemöldökkel.

Azt szerettem volna, hogy az anyám boldog legyen, de nem Paullal. Hiszen ki nem állhatta ezt az embert. Most pedig együtt vannak?

– Paul megért engem... – mondta, majd helyet foglalt a mellettem levő bárszéken.

– Igazán? – kérdeztem vissza szarkasztikusan.

– És mi lett a „gyűlöljük Pault klubunkkal"? – néztem rá választ várva.

– Sosem volt ilyen klubunk, kincsem – nevetett fel jóízűen.

Válaszként csak megforgattam a szemeimet, mivel nem tudtam visszavágni. Valóban nem volt, de attól még muszáj volt a tudtára adnom, hogy nincs ínyemre ez a kapcsolat.

– Tudom, vannak fenntartásaid vele kapcsolatban, de ha megismernéd te is rájönnél, hogy igazán kedves ember – próbálta meglágyítani a szívem.

– Kedves? Bocsánat, de nem ő volt az, aki a nevedet sem tudta megjegyezni három évig, mert te csak egy ápoló vagy, ő pedig nem beszélget ápolókkal? Nem ő volt az, aki szerint az ágytálazás a szolgák dolga? Nem ő volt az, aki nem engedett haza karácsonykor a családodhoz ünnepelni? Folytassam még, vagy elkaptad a fonalat, anya? – förmedtem rá.

Nem akartam vele összeveszni, de nem tudtam megérteni, hogy annyi megaláztatás és meghunyászkodás után mégis, hogy lehet vele? Egyáltalán, hogy keveredtek össze?

– Hazel...

– Nem, anya, nincs Hazel! Térj már észhez! Hogy a francba tudsz vele egy ágyba bújni, mikor annyiszor megalázott? Apa legalább megjegyezte a nevedet – vágtam a fejéhez élesen, mire az anyám ledermedt.

– Nagyon jól tudod, hogy az apáddal miért lett vége a házasságunknak. Nem kellene ezt felhoznod – mondta ingerülten, de a hangja továbbra is végtelenül nyugodt volt.

Éreztem, hogy kitörni készül belőle a feszültség, de annyira elleneztem a kapcsolatát Paullal, hogy mindenképpen észhez akartam téríteni.

– Miért? Mert apa szabadlelkű? És akkor mi van?! Legalább ő nem egy nőgyűlölő fasz!

– Kiáltottam magamból kikelve.

– Azt hiszed, hogy az apád szent? Szerinted ki volt éppen Afrikában, mikor megszültelek? Szerinted hány szülinapodra jött el? Mindig csak egy kurva képeslapot küldött, mert az utazásai fontosabbak voltak nálunk! Azt hiszed olyan jó ember? Az ilyen nem apa! Mindig védelmezed, pedig én voltam az, aki felnevelt. Én tanítottalak meg biciklizni, én mentem el érted az iskolába, én hordtalak táncórákra, én készítettem el a reggelid, én voltam az, aki éjjel ápolt, mikor beteg voltál. Én voltam az, nem ő! – Ordította.