Aki mindig visszatér | ✓

Tizennyolcadik fejezet: Majdnem tökéletes

Az este hátralevő részét Noahval együtt töltöttük, mellette úgy éreztem, mintha a fellegekben járnék. Az, hogy végre megtette a lépést, amire már hónapok óta vártam levakarhatatlan mosolyt csalt az arcomra.

– Úgy vigyorogsz, mint a tejbetök – jegyezte meg gúnyosan a mellettem sétáló fiú, miközben az autóhoz közeledtünk.

Már későre járt, órákat beszélgettünk, mialatt a városra tárulkozó látványt csodáltuk, így elhatároztuk, hogy visszaindulunk a campusra.

– Mert boldog vagyok – lelkendeztem, miközben felé fordítottam a fejem és hatalmas mosolyt villantottam.

Noah csak elnevette magát, majd megfogta a kezem. Rögtön odakaptam a tekintetem, mivel nyilvánosan még nem érintett meg, ami meglepő volt, még akkor is, ha senki sem láthatta.

– Most következik az a rész, mikor felvállaljuk egymást? – kérdeztem bizonytalanul.

Tudtam, hogy Noah nem egy „barátnőm van" típus, ezért nehezemre esett elképzelni, hogy hogyan is néz ki vele egy kapcsolat. Megannyi kérdőjel lebegett a fejünk felett, amikre választ akartam kapni. Vajon mit fognak gondolni rólunk? Tényleg elhiszik, hogy Noah Collins kapcsolatban van? Vagy csak azt gondolják majd, hogy egy alkalmi partner vagyok, aki összejár vele? De, ami még fontosabb: vajon Noah a múltját tekintve tényleg képes elköteleződni? Meg tudja állni, hogy ne szemeljen ki magának egy áldozatot, akit majd felvisz a szobájába és magáévá tesz? A sötét gondolatok akaratlanul is teret nyertek maguknak, ami az arcomon is kirajzolódott. A szemöldökömet gondterhelten húztam össze, az ajkamba haraptam, hogy csökkentsem a szorongást, mialatt a földet kezdtem el bámulni, ahogy előre lépkedtem. A kezem izzadni kezdett, amit Noah is észrevett, ezért a következő pillanatban megtorpant és mire kettőt pislogtam már velem szemben állt. Gyengéden megérintette az arcomat, mire összerezzentem. Megfeledkezve magamról, a külvilágot teljes mértékben kizárva agyaltam és egyre kétségbeejtőbb elméleteket gyártottam, hogy hogyan is fog alakulni a kapcsolatunk. Az agyam nem engedte, hogy a történet vége happy end legyen, helyette a megcsalás, az összetörés és a csalódottság összes létező forgatókönyvét vetítette le előttem.

– Azt hiszem igen. Miért, mi a baj? – zökkentett ki Noah aggódó hangja.

Hevesen pislogni kezdtem, hogy visszarántsam magam a valóságba és próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy az imént látott képek csak illúziók, csak az elmém szüleményei. Nem fognak bekövetkezni, hiszen Noah velem akar lenni. Nem csalna meg, hiszen szeret. Nem?

– Hazel... Mi történt, hogy ilyen gyorsan megváltozott a hangulatod? – szólalt meg ismét, egyre nyugtalanabbul. Nagyot nyeltem, majd a kétségbeesett mogyoróbarna íriszekre tereltem a figyelmemet.

– Semmi, csak elgondolkoztam – mondtam végül sóhajtva.

– És mik voltak azok a gondolatok, amik ennyire elrontották a kedved? – érkezett a következő kérdés.

Hogyan mondhattam volna meg neki, hogy az összes létező opciót végig gondoltam, ami a kapcsolatunk végét jelentheti?

– Csak bizonytalan vagyok a jövőt illetően – vallottam be végül.

Nem tartottam jó ötletnek a megfutamodást, hiszen számtalanszor választottam ezt az utat, mióta Noah megjelent az életemben, az pedig soha nem vezetett jóhoz. Csak újabb gondokat szült. Éppen ezért elhatároztam, hogy megnyílok előtte és beszélek neki az aggályaimról.

– Miben vagy bizonytalan? – kérdezett vissza meglepve.

A hangjából hallottam, hogy nem érzi komfortosnak a témát, de nem futamodott meg előle, ami azt jelentette, hogy ezúttal ő is komolyan gondolja. Igaz?