Aki mindig visszatér | ✓

Huszadik fejezet: Sebek

– Jó napot, Noah vagyok – üdvözölte a vele szemben álló zavarodott tekintetű férfit.

Miután a kezdeti sokk leült benne, kezet fogott vele, majd ő is bemutatkozott neki.

– Charles vagyok, de szólíts Charlienak – mosolygott kedvesen rá az apám, én pedig dermedten álltam előttük tudván, hogy éppen kérdőre akartam vonni, amiért megcsalta az anyámat.

A kérdéseim szempontjából jobbnak láttam, ha nem mesélek arról, hogy megcsaltam Masont, így csak annyit mondtam neki, hogy szakítottunk a távolság miatt. A lelkem mélyén tudtam, hogy ez hazugság és nem is voltam büszke magamra, de válaszokat akartam és a ránk váró beszélgetés szempontjából jobban láttam, ha így tudja.

– Hova szeretnél menni? – kérdezte az apám jókedvűen, mire felötlött bennem a bűntudat.

Mégis hogyan hozhatnám fel a témát Noah előtt? Hogy érezné magát az apám, ha az első találkozásukkor valószínűleg az élete legszégyenteljesebb történetét hoznám fel úgy, hogy mindezt Noah is hallja?

– Menjünk el sétálni – ajánlottam fel, mire mindketten bólintottak, én pedig határozottan fordultam a mellettem álló fiú elé.

– A szobában találkozunk – mondtam, de a hanglejtésemből érezhető volt, hogy ez inkább egy utasítás volt a részemről.

Noah értetlenül állt előttem, hiszen nem ezt beszéltük meg.

– De... – szólalt meg, de közbevágtam.

– Mehetünk, apa? – néztem a férfi felé, aki kedvesen mosolygott.

Sandán ránéztem a mogyoróbarna szemű fiúra, aki összeráncolt szemöldökkel nézett vissza rám. Nem volt időm elmagyarázni neki, hogy miért nem szeretném, ha velünk tartana, úgy döntöttem, hogy majd a nap végén elmagyarázom neki, biztosan meg fogja érteni.

– Örültem a találkozásnak, Noah, remélem legközelebb lesz alkalmam jobban megismerni

– biccentett a fejével az apám a fiú felé, aki mogorván nézett vissza ránk.

A szememmel próbáltam meg fegyelmezni, mivel a tekintetében düh és harag keveréke jelent meg, a legkevésbé sem lett volna jó, ha kifakad az apám előtt. Végül sóhajtott egyet, majd ismét kezet nyújtott a vele szemben álló férfi elé.

– Én is örültem, Charlie – mondta, majd egy utolsó, kegyetlen csapást mért rám, utána pedig sarkon fordult és eltűnt a kollégium aulájában.

Tudtam, hogy megbántva érzi magát, amiért nem úgy alakultak a dolgok, ahogy megbeszéltük, de muszáj volt egyedül végig vinnem ezt a beszélgetést. Bármennyire is szükségem volt a támogatására, nem hozhattam ilyen helyzetbe az apámat. Akármennyire is haragudtam rá, nem ezt érdemelte.

– Szóval... Végül nagyvárosi lány lettél – fordult felém az apám, miközben lassan elindultunk a campus parkjában.

Az idő napos volt, kellemes egy ilyen kora délutáni sétához és a beszédtémát tekintve ez bizonyult a legmegfelelőbb programnak. A legkevésbé sem szerettem volna a családi dolgainkat kitárgyalni egy zsúfolt kávézóban.

– Igen, és őszintén szólva imádom. Az egyetem nagyon érdekes, végül nem bántam meg, hogy ide jelentkeztem. A szak is tele van apró meglepetésekkel és nagyon jó barátokat szereztem ezalatt a pár hónap alatt – meséltem neki, miközben próbáltam enyhíteni a görcsben álló gyomromon.

Tudtam, hogy sokáig nem kerülgethetem a forró kását, de túl kegyetlen lett volna egyből letámadni.

– Nagyon örülök neked, kincsem. Jó látni, hogy boldog vagy itt és beilleszkedtél. Büszke vagyok rád – mosolygott, mire én is viszonoztam a gesztust, de az arckifejezésem egyre ködösebbé vált.