Descendants of the Sun

12 fejezet

Lisha egész teste megmerevedett.

Amikor meghallotta a társalgó csukott ajtaja alatt kiszűrődni Yibo és Zhiyuan beszélgetésének hangjait – ahogy a bátyja válásának ügyét vitatják meg –, nem akarta kihallgatni őket. De amikor a testvére Mrs. Xiaora terelte a beszélgetés témáját, képtelen volt tovább menni. Miközben a bátyja beszélt, hatalmas önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy ne törje rájuk az ajtót, ahelyett a szemközti folyosóra húzódott vissza és ott várakozott.

A nap magasan járt, a hőmérséklet most tetőzött – kint akár harminc fok körül lehetett, míg az egész házat kellemes huszonöt körüli hűvösség járta át – de a levegő még így is nyomottnak tűnt, de lehet, hogy ezt csak az idegessége miatt érezte.

Miközben az ajtót nézte, visszaemlékezett azokra az emlékekre, amikor Mrs. Xiao vigyázott rájuk: az éjszakákra, amikor az asszony az ágyuk mellett virrasztott, miközben betegek voltak; a délutánokra, amikor az iskolából hazajövet újságolták el a jó – vagy éppen a kevésbé jó – érdemjegyet, amit kaptak. A gondolatra, hogy soha többé nem hallhatja az asszony csilingelő hangját és nem láthatja kedves mosolyát, a szíve őrült tempóban kezdett verni a mellkasában.

Zhiyuan kinyitotta az ajtót, még egyszer kezet fogott a bátyjával és kivonult a házból. Komornak tűnt tökéletesen szabott öltönyében, lenyűgöző arcával, és monogramos aktatáskájával.

Ahogy becsukódott mögötte a bejárati ajtó, Lisha figyelme a társalgó ajtajában álldogáló Yibo felé fordult: a bátyja minden idegszála pattanásig feszült az idegességtől, a haragtól és a tehetetlenségtől. Olyan volt, mint egy bomba, amelyik bármelyik pillanatban felrobbanhat. Csupán az utolsó szikra kell hozzá. Látott már igazán durva dolgokat ebben a házban, de Yibo gyilkosvágytól izzó sötét tekintete még őt is meglepte. Mrs. Xiao állapota, az apjuk közeledő esküvője és Xiao Zhan közelsége csak olaj volt a tűzre: az asszony iránti aggodalma és az apja iránt érzett gyűlölete apadatlanná vált, miközben egyre nagyobb szenvedéllyel vágyott Xiao Zhanra... s már az sem hozott neki megnyugvást, hogy nincs a közelében.

Ha hamarosan nem tudja lenyugtatni a gondolatait... és a testét... abba bele fog őrülni.

Meg akarta kérdezni a hallottakról, már azon volt, hogy előlép a rejtekéből... de végül mégsem tette. Megvárta, amíg visszavonul emeleti lakosztályának magányába, majd fogta magát, kigurult a virágoskertbe, amely három teraszon át lejtett egészen az ültetvényekig. A teraszokat kavicsos ösvények kötötték össze, néhol lépcsőket és padokat helyeztek el.

A távolban a teacserjék szigorú sorokban álltak, köztük a teaszedők rikító ruháikban úgy festettek, akár a kis díszes madarak csipegetés közben.

A délelőtti szüret végét egy harsány kürtszó jelezte: az emberek visszatértek az ültetvényekről.

A mérőállomások mellett ott állt az intéző, Wen Zhu Han, kezében egy jegyzettömböt tartott és pontos jegyzőkönyvet vezetett a bemért mennyiségekről. A teaszedők a vállukon átvetett kosaraikat mérés után kiürítették, majd visszahúzódtak a tikkasztó hőség elől az árnyékba. Miután a tealeveleket bezsákolták és egy az oldalán a Wang család címerével matricázott Dodge Ram pickupra rakták, a fekete furgon elindult a nagy, szögletes üzem felé, ami a ház mögötti dombtetőn állt.

- Kisasszony. – Wen Zhu Han üdvözlésképpen megemelte szalmakalapját, ami a fejét védte az erős napsütéstől. – Segíthetek valamiben?

Lisha lefékezte a kerekesszéket.

- Xiao Zhant keresem.

- Xiao Zhan az alsó ültetvényeken dolgozik, lent a völgyben. – mondta az intéző, miközben a közeli élénkzöld, napsütéses domboldal lába felé mutatott.