Scholae et preafectus! (Girls und Panzer fanfic)

44.5. rész: Az elveszett rész

(Itt görgessen a következő epizódra az, aki nem bírja a hosszú szövegeket vagy a megrázó dolgokat. Persze megpróbálom "nyomdafestéket tűrő" módon elmesélni a GuP fan tűzpróbájának számító Yukiyukite történetét, és ha ezután fullban el akarod olvasni a képregényt, ne tedd. Hacsak nem akarod ugyanazt a terhet hordozni, mint én, aki egyszer végigolvasta. Kimondhatatlan dolgok történnek benne, amiknek a nehezebbik és felnőttebb része ebben az elmesélésben el lesz hallgatva, vagy csak utalva lesz, de hogy ténylegesen átadjam, mennyire erősen adja át a "háború idolizálása rossz szokás" üzenetét egy tényleges háborún és kifejezetten Miho, Yukari, és némileg Nonna történetén keresztül, amik már tényleg nem engedik, hogy részletben leírjam kultúrált keretek között, hát, lássatok csodát, elkészítettem ezt a részt. Később az itt megismert Ayumi fontosabb karakter lesz, szóval akik most kihagyják azt a részt, ott kapnak egy kis definíciót róla. Ez egyébként is a mű fordulópontja, hisz innen kezdődnek az olyan nehezebb témák Ayumis feldolgozása, mint a halál és annak tömeges osztása, a szekták, és egyebek.)

Másnap vagyunk a szülinapmtól. Egész nap csak arra tudtam gondolni, milyen kalandtól tart vissza az Író. Este aztán lefekvés után ő visszatért.

-Hello Ayumi-jelent meg az Író.

-Na, mi van? Mégis lesz harmadik kaland?-kérdeztem.

-Sokat gondolkoztam rajta, és ha más nem, árnyalni fogja a perszónádat-mondta az Író.

-Akkor indulás!-húztam fel magamra az első adag ruhát, amit a gardóbban találtam.

Erre előjött a szobámba a plot device fotófülke, és az Író bepötyögte a koordinátákat. Megérteztünk, és tökéletesen úgy nézett ki minden, mint a Horthy.

-Nyugi, ez most már egy másik hely-mondta az Író.

-Na, most mi legyen az álneved, Barnbuckle?-viccelődtem.

-Nem kell álnév. Ebben az univerzumban mellékállásban dolgozok. És nem egy jó hely. Biztos ne menjünk haza?-kérdezte az Író.

-Nem. Maradunk-mondtam.

Váratlanul megjelent mögöttem egy alak.

-Katona, hol az egyenruha? Hol a vigyázz? Hol a... Író?-kerekedett ki a hátbatámadó szeme.

-Oh, szia Ayumi. Bemutatom az otthoni Ayumit-fordított felé az Író, mire Yukiyumi értetlenül nézett rá, mintha nem tartaná jó ötletnek.

Megpillantottam az itteni Ayumit. II. világháborús tiszti egyenruhában volt, kitüntetésekkel és rendfokozatokkal, oldalán egy géppisztollyal.

-Az egy Danuvia 43M?-kérdeztem.

-Igen, ez az. És vigyázz, működik-állított meg a megfogásától Yukiyumi.

-Minek kell neked működő géppisztoly?-kérdeztem.

-Egy nagyon hosszú, és szomorú történet miatt. Író, szerinted elbírja?-fordult társamhoz Yukiyumi.

-Ayumi, még visszahátrálhatsz... (Ugyanez vonatkozik rád, olvasó.)-mondta az Író.

-Nincs az a sztori, ami sok lenne nekem-álltam meg.

-Akkor kezdem. Író, széket!-mire megjelentek alattunk székek-Szóval, kezdem az elejéről. Én ismerlek téged, Ayumi. Tudom, hogy ti egy bizonyos sensha-do nevezetű biztonságos tank tank ellen csapatsportot űztök. Nálunk is van sensha, de száműzve. Még nálatok kompletten japán kitaláláció a sport, nálunk az 1930-as évekre vezethető vissza, amikor a szélsőjobbosok Németországban kitalálták, hogy sportnak álcázott tanktesztelést csinálnak, ami hasonlít a sensha-do mai formájához. Ez lett a Panzerfahren. Miután persze Németország elbukott egy világháborút, a sport kihalt, de a későbbi kelet-nyugat ellentét miatt megegyezett a két fél, hogy koushiki néven feléleszti a sportot, de egy fontos különbséggel. Tényleges lőszerrel lőtték egymást a sportolók. És a menekülés is csak a végbe vezet, mivel az ország hadserege kénytelen körbevenni a meccsek területét, és kérdés nélkül lőni a menekülőket. Japánt választották, mint lőteret, és az iskolás lányok lettek a játékszerek. A németek, a britek, a szovjetek, és az amerikaiak minden tankszám, fegyverzet, vagy akármilyenféle szabályzás feletti immunitást kaptak, ezzel némileg akadályozva a vérontást. Ezek a nagyok nem tőrődtek a kicsikkel, hagyták, hogy megadják magukat. A kicsik mindig találtak valami kiskaput, hogy ne kelljen egymásra lőni, a nagyok meg összecsaptak, de soha nem volt nagyobb veszteség 1000 lánynál évente. A Szovjetunió összeomlása után a Pravda szovjet maradt, de azon kívül nem változott semmi a koushiki terén-mesélt Yukiyumi.