A jégkirálynő (Átírás alatt)

Meglepetés!

Valahogy a túléltem a hetet. Egész hétre kivettem a „szabadságot" az iskolából. Nem különösebben hatott meg, hogy így csúszik a takarítási büntetésem is, vagy hogy Kinga közömbösen közölte velem, hogy pótoltatni fogja a kimaradt konzultációt. Valószínűleg már mindent tökéletesen tudott Náttól, így nem lepődött meg attól, amikor írtam neki egy üzenetet, hogy nem fogok menni pénteken. Nem kérdezte miért nem, vagy hogy hogy vagyok. A többiek természetesen továbbra sem hagytak magamra. Szerdán, miután Náttól olyan csúfos búcsút vettem Zoé aludt nálam. Mindenféléről csacsogtunk, hogy elterelje a figyelmemet, igaz nem túl sok sikerrel. Képtelen voltam aznap mosolyogni, vagy jópofát vágni. Semmi másra nem vágytam, csakhogy bebújjak az ágyamba, a fejemig húzzam a takarót és ne kelljen tudomást vennem a külvilágról. Szerencsére a barátaim megértették ezt. Másnap reggel Sam jött Zoéért és mentek iskolába. Balszerencsémre aznap délután érkezett meg Nerea is, aki természetesen meg sem kérdezte, hogy miért nem vagyok iskolába, vagy hogy mi a bajom. Ahogy megjött bevágódott a dolgozószobájába, ami egybe van nyitva a hálószobájával, így tulajdonképpen ki se kell jönnie onnan semmiért, ugyanis egy fürdőszoba is tartozik a térhez. Mindent papírra vet, ami csak eszébe jut, aztán begyógyszerezi magát és se kép, se hang.

Samet ez nem különösebben érdekelte, iskola után már egyből nálam posztolt. Tőle tudom, hogy Nát is kivette a hetet szabadnak, valamint nem hajlandó hazamenni beszélni a szüleivel, akik pedig nem is erőltetik. Meg akarják várni, amíg a fiúk készen nem áll erre. Négy évet kell Nátnak feldolgoznia, önmagával egyetemben, szóval a legjobb, amit most Móni és Zoli tehet, hogy hagyják egy kicsit a fiúkat a saját levében főni. Hiába igyekeztem, hogy továbbra is a takaróm melegében akarok izzadni, Sam hallani sem akart róla. Szó szerint behajított a fürdőszobába, majd megparancsolta, hogy a rongyos melegítőm helyett vegyek fel valami normális ruhát, ugyanis levegőzni megyünk. Természetesen az égvilágon semmi kedvem nem volt hozzá, valamint erőm sem. Akkor már napok óta el sem hagytam normálisan a lakást, éjszakák óta alig alszom, csak akkor nyom el az álom, ha lázasra sírom magam, vagy kihányom a belem és a kimerültség levesz a lábamról. Csütörtök este az utóbbi történt. Sam megint elvitt a gyrososhoz, ahol a múltkor olyan jót ettünk, nekem pedig azonnal megjött az étvágyam, ahogy megéreztem a finom illatokat. Nem kellett volna annyit ennem, hiszen akkor már napok óta nem volt semmi a hasamban, de képtelen voltam ellenállni a szaftosabbnál szaftosabb húsoknak, a ropogós sültkrumplinak és a meleg pitának, az isteni fűszereknek és a friss zöldségeknek. A sarokig sem jutottunk el, amikor egy bokorra kihánytam mindent, aztán annyira gyengék lettek a lábaim, hogy Samnek szó szerint be kellett raknia az autójába és hazavinni lefektetni.

Teljesen meglepődtem, amikor aznap este felébredtem és Bence őrködött felettem, de nem vontam kérdőre, vagy róttam fel neki. Elnavigáltam, hogy merre mit talál, valamint, hogy a szobám mellett lévő vendégszobát nyugodtan használhatja, de ő csak kedvesen bíztatott róla, hogy megtalál mindent, aludjak csak tovább. Nereaval is összetalálkozott, de ő nem kérdezett semmit, amikor Bence becsengetett és közölte, hogy hozzám jött. Szóval visszabújtam az ágyamba, a barátom betakargatott és a hátamat simogatta, ami veszettül szúrt a megerőltető hányástól. A legyengültség hamar visszasodort az álmatlan alvásba. Örültem, hogy nem álmodtam. Örültem, hogy a testem és a lelkem annyira ki van merülve, hogy még az álmodás is megerőltető lenne neki. Évek óta hadilábon állok az álmokkal, a rémálmokkal, amik a múltamból üldöznek és nem tudom, hogy most mit álmodnék, ha képes lennék rá. Szóval boldogan fogadtam az üres éjszakákat. Mire felébredtem Bence már iskolában volt.

Magamba erőszakoltam egy vajas pirítóst és egy üres zöldteát. Nem mertem még mézet, sem citromot belerakni. Így eléggé íztelen volt, de nem panaszkodtam, csak kis kortyokban elfogyasztottam, aztán vártam, hogy a gyomrom ezt is szeretné-e kiadni magából, vagy sem. Hál' istennek, ez már bennem maradt. A láz és a hányás kicsapta az arcomat. A szemeim körül elpattantak az erek az erőlködéstől és tiszta véraláfutás volt, mint akinek konkrétan behúztak kettőt. Fintorogva néztem a tükörképemet, a csapzott, kócos hajamat. Nát imádja a hajamat. Mindig fogdossa, az ujjai közé tekeri a tincseimet, annak ellenére, hogy mindig mondom neki, ne tegye, mert így sokkal hamarabb zsírosodik. Mindig is utáltam. Kitűntem vele a tömegben, minden szem rám és a hajamra szegeződött, a vörös koronám okán egyszerűen mindig felismertek. Annyiszor gondoltam rá, hogy megszabadulok tőle, befestetem vagy levágatom, csak aztán már ahhoz sem volt erőm. Nem változtatott volna a dolgon, ha megteszem. A szörnyűségek attól még ugyanúgy megtörténtek velem, a múlt az múlt marad és én ugyanúgy utálni fogom magam szőke, barna vagy fekete hajjal is. Röviddel vagy hosszúval is. De most annyira akartam, hogy eltűnjön, hogy ne húzza a súly a fejemet, ne omoljon koszosan és kócosan a vállaimra, hogy ne érezzem benne Nát csábító ujjait, hogy kirongyoltam a szobámba és felkaptam az asztalomról egy ollót. Visszaálltam a tükör elé, megemeltem, megmarkoltam egy tincset és odairányítottam a vágóeszközt. Néztem a tükörképemet, amiből most megint csak egy kétségbeesett lány nézett vissza rám, aki tehetetlen, aki nem képes feldolgozni az érzelmeit és nem tudja eldönteni, hogy mi a faszt is akar a nagyvilágtól. Gyerünk, vágd le, vágd csak le! Mégsem ment. Láttam magam előtt Nát szikrázó tengerkék szemét, éreztem, ahogy belélegzi a samponom illatát, ahogy a tincseim közé búgja, hogy mennyire szeret. Belehajítottam a csapba az ollót.