Aki mindig visszatér | ✓

Huszonegyedik fejezet: Rózsaszirmok

Az estét hosszú napok után ismét egyedül töltöttem és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem morzsoltam el egy-két könnycseppet. Quinn már majdnem egy hete Willnél aludt minden este, így nem kellett arra ügyelnem, hogy nehogy felkeltsem az éjszaka közepén a sírásommal. Reggel meglepetten néztem rá, mikor az elveszett bárány hazatért, de örültem a társaságának. Egyből megrohamozott a kérdéseivel, de nem tudtam neki érdemleges válasszal szolgálni, hiszen Noahval kibékültünk, majd ismét összevesztünk, mondhatni szakítottunk. Feleslegesnek tartottam elmondani, hogy az a kapcsolat, amiről az utóbbi hónapokban álmodoztam, alig két nap alatt véget is ért. Hülyének éreztem magam és haragudtam magamra, amiért közel engedtem magamhoz Noaht és egy újabb lehetőséget adtam neki arra, hogy egy újabb tőrt szúrjon a szívembe. Viszont még idiótábbnak éreztem volna magam akkor, ha ezt másoknak is elmondom, így elhatároztam, hogy nem fogom elmesélni a kíváncsiskodó szobatársamnak a hétfő esti kirándulásomat Noahval. Jobbnak találtam azt az opciót választani, miszerint nem történt semmi és nem mesélni neki arról, hogy milyen gyermeteg szemekkel kérdezte meg, hogy lennék-e a barátnője. Csak magamat kínoztam és aláztam volna tovább. Elég volt a tudat, hogy másoknak volt igaza, én pedig senkire sem hallgatva futottam a szakadék felé. A lelkem mélyén azonban bíztam benne, hogy még menthető a kapcsolatom a két szobával arrébb levő fiúval, de sok reményt sajnos nem láttam rá. Hiszen nem is keresett, még egy üzenetet sem hagyott. Az pedig nem volt számba vehető lehetőség, hogy én próbáljam meg kijavítani az ő hibáit.

– Hazel! Válaszolnál? – szakított ki az ágyam előtt álló Quinn, ölbe tett kezekkel.

Nem is hallottam, hogy megszólalt volna, most pedig válaszolnom kellene egy olyan kérdésre, amit fel sem fogtam. Utáltam, hogy Noah ennyire lekötötte a gondolataimat és beleférkőzött az agyamba. Utáltam, hogy átvette az agyam feletti irányítást és képtelen voltam őt kizárni a fejemből.

– Ne haragudj, nem figyeltem – töröltem meg az álmos szemeimet, majd a karomat a fejem felé emelve nyújtóztam egy nagyot.

Éppen pár perce rontott be a szobába és állt előttem a szobatársam, én pedig még csak most nyitottam ki a szemem. Kellett pár perc, mire magamhoz tértem az alig pár órás alvásból.

– Azt kérdeztem, hogy milyen volt a hétvégéd – ismételte meg magát fogalmam sincs, hogy hányadjára.

– Ja, hát, ööö... – kezdtem bele rekedt hangon, majd sóhajtottam egyet és kínkeservesen felültem az ágyon.

– Nem is tudom, hogy hol kezdjem – vallottam be határozatlanul.

A hangom olyan bizonytalannak hallatszott, mintha a létezésemben sem lettem volna biztos. Nem tudtam, hogy tudnék-e az anyámmal, majd az apámmal folytatott beszélgetésekről beszélni Quinn előtt, arról pedig még elképzelésem sem volt, hogy a Noah-dolgot hogyan szőhetném bele a történetbe.

– Az elején – válaszolta szinte azonnal az előttem álló lány, aki az arckifejezése láttán azonnal leült velem szembe és kezeit a felhúzott térdeimre helyezte.

Bíztatóan simogatott, ami – be kell, hogy valljam – sok erőt adott ahhoz, hogy a történteket feldolgozhassam és szavakba önthessem. Ha már a névlegesen létező barátom nem volt hajlandó meghallgatni...

A történet végére érve Quinn szemei könnybe lábadtak, ami engem is a sírás határára sodort. Nem láttam még ennyire érzékenynek, ő tipikusan egy erős, független lány volt, aki áttörhetetlen pajzsot vont fel maga köré, így, mikor megláttam a szemében gyülekező könnyeket, nem tudtam visszatartani a lelkem mélyén felgyülemlett stresszt. Mire a történet végére értem, mindketten megfeledkezve a külvilágról, magatehetetlenül meredtünk magunk elé.