Aki mindig visszatér | ✓

Huszonkettedik fejezet: A tükör

Észbe sem kaptam és eltelt egy újabb hét. Egy hét, ami tele volt hullámvölgyekkel, könnyekkel, nehézségekkel. Mióta Bostonban élek, tulajdonképpen az egész életem egy hullámvasút. Hol fent vagyok, hol pedig lent. Most viszont azt érzem, hogy a fellegekben járok, hiszen mikor kinyitom a szemem nem az üres, fehér fal az első, amit megpillantok, hanem Noah, aki remegő szempillákkal, halkan szuszogva alszik mellettem. Péntek volt, szóval nem kellett elsietnem a készülődést, csak egy órára kellett bemennem, az is csak délután kettőkor kezdődött, így bőven volt időm kiélveznem a barátom táraságát. A barátom. Még ízlelgetem ezt a kifejezést, viszont akárhányszor rágondolok, hogy Noahval hivatalosan is egy párt alkotunk, azok a bizonyos pillangók megjelennek a gyomromban, sőt, az egész testemben és ismeretlen bizsergés ját át. Igaz, nem ő az első számomra – semmilyen értelemben –, viszont úgy érzem, hogy mellette olyan dolgokat fedezek fel, amikről nem is tudtam, hogy lehetségesek. Mellette egy új embernek érzem magam, és nem csak őt ismerem meg, hanem önmagamat is. Őszintén megvallva, akármennyire is szélsőséges az, ami köztünk van, izgatott vagyok, hogy mit tartogat számunkra a sors és alig várom, hogy kiderítsem, hogy milyen emberré fogjuk formálni egymást a jövőben. Az igazság, ami viszont életem eddigi legironikusabb mondata – de mégis igaz –, hogy mindketten fejlődünk, mégis másképpen. Noah megtanul elköteleződni és pozitív, kevésbé kicsapongó életet élni, míg nekem háttérbe kell szorítanom a tanulást és meg kell tanulnom élvezni az élet apró örömeit. Milyen furcsa, már csak a gondolat is, miszerint a mellettem fekvő fiúnak vissza kell vennie a züllött életstílusából, nekem pedig pont, hogy egy ilyesfajta gondolkodásmódot kell formáljak ahhoz, hogy ne legyek olyan kimért, mint két hónappal ezelőtt. Éppen ezért ujjongva mondtam igent Quinnek, mikor meghívott minket Willel a szombat esti bulijukba. Egyesek szerint ez egy vizsgaidőszak előtti utolsó kis összejövetel lesz, viszont annyit már megtanultam az egyetemi „kis összejövetelekből", hogy nem kicsik, és nem csak pár ember vesz részt rajtuk. Életem során két buliban voltam, azok sem sültek el éppenséggel jól, így nem mondhatnám, hogy nincs bennem gyomorgöcs a holnapi nappal kapcsolatban. Viszont ez lesz Noahval a debütálásunk egy párként, ami bizsergető érzést keltett bennem, másfelől pedig az új életszemléletem és a kikapcsolódás vágya miatt éreztem szükségesnek, hogy elmenjünk rá.

– Jesszus, te mindig agyalsz valamin? – szólalt meg a mellettem fekvő fiú, mikor észrevette, hogy elhúzott szájjal, összeráncolt homlokkal meredek a palfonra.

A hangjára felé kaptam a fejem és lágy mosolyra húztam a számat.

– Csak rajtunk gondolkoztam – jegyeztem meg, majd gyengéden végigsimítottam az ujjaimat az állkapcsán.

Éreztem, ahogy beleborzong az érintésembe, ettől pedig magabiztos lettem, hiszen rájöttem, hogy nem csak Noah vált ki belőlem ilyen reakciókat, hanem én is belőle.

– Az nem igen bíztató, ha ilyen arcot vágsz, miközben kettőnkön jár az eszed – mondta, majd ásított egyet.

– Megnyugtatlak, semmi kétség nincs bennem velünk kapcsolatban, mindössze belegondoltam, hogy milyen arcot fognak vágni az emberek, ha kézen fogva megjelenünk Will albérletében

– grimaszoltam, majd az oldalamra fordultam és Noah felé néztem.

A kezemet a párna alá csúsztattam és lassan közelebb kuporodtam hozzá, hogy csökkentsem a kettőnk közti távolságot.

– Mire gondolsz? – kérdezte értetlenkedve, mialatt ő is olyan pózban helyezkedett el, mint én.

– Például nagyon kíváncsi leszek Lauren fejére. Láthatóan odavan érted és ezt ugyebár nem titkolta a múltkori bulin – vontam fel a szemöldököm fintorogva, a hangomban pedig felcsengett a féltékenység.