a Kéz, amit Fogtam - sanhwa ff. ✓

30

- Nos valóban, három évről volt szó... De úgy tűnik, a fiuk szociális képességei nem romlottak olyan szinten, hogy még másfél évet itt tartsuk. Fölösleges lenne.

- Szóval hazavihetjük végre?

- Igen. Azonban havi szinten szeretnénk egy-egy vizsgálatot elvégezni vele, hogy biztos minden rendben van-e. Ez kábé hat alkalmat foglal magába, ha minden simán megy. Ha ebben megegyezhetünk, hazavihetik.

- Rendben... Persze. Ez csak természetes. Köszönjük! - édesanyám hangja fellelkesedett, ami halvány mosolyt csalt az arcomra. Ugyan nem láthattam az arcát, hiszen én kint ültem az intézmény igazgató irodája előtt, de biztos voltam benne, hogy ő is mosolyog. Sőt, nem csak ő, de apám is. Valószínűleg nem annyira mint anyám, talán próbálja elrejteni a világ elől, de most ő is mosolyog, magában rövid hálát mond.

Még pár rövid perc, majd kijönnek hozzám. Elmondják a jó hírt, mintha nem tudtam volna már előttük, vagy mintha nem hallottam volna az egészet. De nem szólok, csak velük örülök és szorosan megölelem mindkettőjüket.

Segítenek összepakolni a cuccaimat, majd hárman megindulunk ki.
Mikor kiérünk az épület udvarára, meglátom Yoonát. A fűben ül és tépkedi. Szüleimhez fordulok, megkérem őket, hogy várjanak egy percet, és már el is futok tőlük. Megállok a lány előtt, de nem néz fel rám. Csak hangosan kifújja a levegőt, a zöldet pedig csak jobban nyúzza.

- Ez fáj neki, ugye tudod? - guggolok le mellé és megfogom apró kezeit. Ekkor végre felnéz rám, de nem mond semmit, csak bámul. Sóhajtok egyet és kicsit elmosolyodom, hogy biztassam. - Próbálj meg végre barátkozni egy kicsit...

- Semmi értelme.

- Ugyan miért?

- Mihez kezdek, miután kiengednek?

- Hmm... - gondolkoztam el. - Talán először visszamész majd Masanba. És segítesz a családodnak.

- Nem akarok visszamenni. Nem akarok olyan helyen lenni, ami emlékeztet. És ezt te is tudod... - suttogta keserűen.

- Dehát már megbeszéltük... Együtt leszünk. És Namhaeba jössz velem. De előtte le kell zárnod ezt a fejezetet magadban. Egyszer vissza kell menned. Apukád azóta is egyedül van a testvéreiddel. Csak egyetlen hétre... Ha az segít majd én is megyek veled, de ebből nem hagyhatod ki őket. El kell majd hogy búcsúzz tőlük, ráadásul el kell kérnem valakitől az áldást is... - mosolyogtam izgatottan, aminek láttán ő is felkuncogott.

- Még nem végleges a döntésem.

- Tudom. De van még időd. Mennyi is? Két év? - csipkelődtem.

- Fordulj föl! - csapott a vállamra játékosan. - Megérdemelte volna az a paraszt hogy megöljem!

- Shh... Rád dobnak plusz hat hónapot, ha ezt hangoztatod - csitítottam el, mielőtt elszalad vele a ló és valaki meghallja. Így is örülök, hogy ennyivel megúsztuk az egészet.

Nos, miután a rendőrség meg a mentősök megérkeztek a helyszínre, minket Namhaeba vittek, azon belül is valamielyik rendőrségre. Azt mondták nem kell aggódnunk semmitől, nem fognak kérdezni semmit, először hagy nyugodjon meg mindenki.

A szüleim jöttek értünk. Vagy egy óráig ölelt anyám magához, nem volt képes elengedni. Attól féltem, talán majd a könnyeibe fullad. A haja nagy része ősz lett, szemei alatt pedig mély karikák voltak, valamint le is fogyott. Rossz volt így látni, főleg mert tudtam, hogy miattam van, így hagytam magam ölelni.

A családom többi tagja ennyire nem volt megviselt, de látszott rajtuk az a mély szomorúság, amit eddig magukkal hordoztak. Nővérem is elérzékenyült, de nem zokogott annyira, inkább csak hagyta lefolyni a könnyeit. Szorosan ölelt ő is, de nem ragaszkodott annyira, mint anyám. Édesapám is könnyezett, ami meglepő volt. Talán ez érintett meg a legjobban, hiszen mikor megláttam, bennem is átszakadt az a bizonyos gát.