NEM BESZÉLÜNK RÓLA

Egy kis "extra"

-Mit keresel itt? - válasz helyett csak belépek mellette az ajtón. A kabátomat a fogasra akasztom, a zár beletörődve kattan. A tekintete a lapockámra tapad, mint asztalra a matrica. - Ma is lyukas órád van?

Egy érzékelhetetlen pillanatban megtorpanok. A valódi okától fázom annak, hogy itt vagyok. -Táncpróba - motyogom. A nagyszoba felé kanyarodnék, amikor gyöngéden, de annál határozottabban közre fogja a csuklómat.

-Nem jelenhetsz meg csak így - magához húz. - A semmiből - a hangja megrovó, érces, arra emlékeztet, hogy ő felnőtt, én meg gyerek. Ő tudja, mi a helyes, én meg helytelenül döntök. 

-Miért? - sóhajtva megfordulok, a számon gyerekes dac serken, a tekintetem szikrázik. Ingoványos talajra lépünk.

A szemeiben fellelem a kontrollt, amivel ő már többet sajátított el az életből, mint én. -Mert nem tudhatod, Bea itthon van-e. Mit mondasz, miért jöttél?

-Kölcsönkérek egy könyvet.

Szkeptikusan felnevet. -És délután nem ér rá?

-Mit kell ezen hepciáskodni?

Leengedi a karját, távolság szökken közénk.

Zsebe mélyére nyúl, mintha aprót keresne, közben meg csak elzárkózik. -Nem akarok lebukni.

Fortyognak bennem a nevén nevezhetetlen érzések. Féltékenység? Harag? Kisajátítás?
-Szégyellsz - fröcsögve faképnél hagyom, az előszobában az ablak előtt állapodok meg. Alattunk dübörög Budapest rendíthetetlen tíz órai csúcsforgalma. Az autók, mint csepp a tengerben, hömpölyögnek.

-Nem erről van szó, ez ennél jóval bonyolultabb. Azt gondoltam, úgy tudtam, hogy ez neked is jó így. Így jó.  

Hallgatok. Egészen addig a pontig követek szemmel egy autót, míg el nem tűnik a szemem elől.

-Mi a baj?

A hangja, mintha mérföldes távolságból csak visszhangként jutna el hozzám. Hazudok -Nincsen baj.

-Tényleg táncpróbád van most? Miért lógtad el?

-Ne kérdezősködj annyit! Itt vagyok és kész, nem örülsz? - megremeg a szám, sírhatnékom van, amitől szégyen tölti el minden sejtrészecském közé férő üres teret. Megvetem magam.

Finom súly landol a vállamon. -Suliban kéne lenned, úgyhogy nem igazán. Úgy értem, neked is és nekem is vannak kötelezettségeim, amiknek eleget kell tennünk. Neked az iskola, nekem meg a munkám. Nem állíthatsz be csak így, ilyen váratlanul.

-Jó.

Az ujja kisebb hajtömeget emel el a nyakamtól. Az érintésétől kisül a bőröm. -Nem azért mondom, mert nem akarok veled lenni.

Megcsókólja a nyakszirtem, mintha egy hegycsúcs volna, amit megérint a Nap.

-Oké. Azért nem vagyok táncpróbán, mert nem fogok táncolni a szalagavatón.

-A szalagavató egy meghatározó élmény. Miért nem akarsz táncolni?

Van az a fura érzés a torokban, mikor küszködök az ember egy falat lenyelésével. Gyomorból indul, az egész testet megrázó ellenkezés, az egész rituálé szintű család prezentáció. Nekem van apám.

-Ember leszek nélküle is.

Ez után abban állapodunk meg, hogy kihagyom a táncpróbát, itt maradok és sodródunk az árral.

~  •  ~

Mellette fekszem a hátamon,  megtalálva a helyem a világban. Meredten bámulom a plafont, a légzésem kezd csillapodni, a lábamba beálló görcs kezd elmúlni. Diszkréten papírzsebkendőbe csomagolja a gumit és ideiglenesen az éjjeliszekrényre teszi. Csatlakozik hozzám a csendbe.