Még mindig szeretlek

8

David Pelor

Az én agyam is teljesen eldurrant, nem is értem, hogy mer bántani egy nőt, főleg Emiliet. Mivel az sem érdekelte, hogy én szóltam behúztam neki egyet így a földre esett és elengedte a lány karját.

– David fejezd ezt be! – szólt rám könnyes szemekkel a lány, mikor meglátta, hogy megindultam a földön fekvő Peter felé. Egy pillanatra megálltam és könnyes szemeibe néztem, aztán csuklójára, amin egy hatalmas lila folt éktelenkedett. Újra elöntött a düh, de a lány miatt visszafogtam magam. Felrántottam Petert a földről és a szemébe nézve köptem a szavakat.

– Ha még egyszer hozzáérsz vagy hozzászólsz vagy akár csak ránézel szétverem a pofád! – szűrtem ki a fogaim között. 

– Minek véded? Már úgysem lehet köztetek semmi, a parkban is engem csókolt, nem téged. Nálam lakik. – mondta gúnyosan. Már szóra nyitottam a számat, de Emilie közbeszólt.

– Peter mi végeztünk. Menj innen és hagyj békén. – mondta hallkan, mire mindketten döbbenten fordultunk felé. A fiú idegesen távozott és Emilie zokogva zuhant össze. Megijedt. Tudtam, hogy nem lesz jó vége, de leguggoltam és szoros ölelésbe zártam.

– Nincsen semmi baj. – suttogtam. Miután kicsit meg nyugodott a többi ott dolgozó ember is odajött hozzá, de láttam, hogy nem akar beszélgetni. – Gyere, összeszedjük a cuccaidat, nem maradhatsz ott. – mondtam határozottan és kirángattam az épületből, de még visszafordult.

– Liam te irányítod a dolgokat. A lista ott van az asztalon, sietek vissza. – és még ilyenkor is a munkára gondol. Odaértünk és felmentünk a lakásba, szerencsére nem volt itthon az a faszfej. A lány gyorsan összepakolt és már indultunk is. Elvettem a bőröndjét, ő bezárta az ajtót és a postaládába dobta a kulcsot.

– Hova vigyelek? – kérdeztem, mert nem tudom hogyan tovább.

– Jasmin a helyszínhez közeli szállodában szállt meg úgyhogy oda.

– Mi is ott vagyunk Andreaval. – mondtam a szememmel az utat figyelve. 

– Szuper. – mondta hallkan. Még mindig annyira csodálatos ez a lány, de már új életem van, Emilie nem fér bele. Tudom, hogy hülye ötlet volt megkérni, hogy legyünk barátok, mert ez mindkettőnk számára kínzás, de képtelen vagyok tőle távol maradni.

– Szia Ethan! – zökkentett ki a gondolatmenetemből a lány, telefonál. –Hamarabb? Persze, most jelentkezek majd be a hotelba.. hosszú majd elmesélem. Rendben akkor este. Persze, felőlem. – és letette. Furdalt a kíváncsiság, hogy ki lehetett az, de semmi közöm hozzá.

– Minden rendben? – kérdeztem, ahogy kiszálltunk a kocsiból.

– Persze, köszi a segítséget. – mondta és elvette a bőröndöt. Elindultunk befelé, kivett egy szobát és felmentünk a lifttel, egy szinten kapott velünk szobát. Mindketten a saját szobánkba léptünk be.

– Szia bogyókám! – ugrott a nyakamba Andrea.

– Szia. – mondtam, ő pedig megcsókolt.

– Most beszéltem Ethannel nemsokára itt lesz, hamarabb jön. Elhívott minket egy vacsorára és ő is hoz valakit. – mondta izgatottan, de nem is értem elvileg utálja a mostohabátyját. Aztán beugrott, amikor Emilie a kocsiban telefonált. Ethan.. Lehet ugyan arról az emberről van szó? Egyszer találkoztam a sráccal, de akkor is csak szívtani próbálta Andreat, aki szőke létére nem sejtett semmit. Nem a legokosabb ember, az már biztos.

– Szuper. – mondtam tettetett izgalommal, majd leültem a kanapéra, de az agyam csak Emilie körül kattogott.

– Szívem te amúgy ismered Emiliet régebbről? Amióta találkoztatok olyan furcsa vagy. – ült az ölembe.

– Talán egy iskolába jártunk, de nem ismertem. – hazudtam, nincs kedvem a hisztirohamaihoz.

– Értem. – vigyorodott el, majd hevesen megcsókolt, de eltoltam magamtól. – Mi a baj?

– Csak nincs most ehhez kedvem. – vontam vállat. Szerencsére neki nemsokára mennie kell ruhapróbára így kicsit egyedül lehetek. Valahogy ki kell verni Emiliet a fejemből, de olyan gyönyörű.. Mi? Nem! Mármint persze Emilie is szép, de én szeretem Andreat.

Több, mint három éve nem láttam és most felbukkant, mint rendezvényszervező és az én esküvőmet szervezi. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy azután sem utasította vissza, miután rájött, hogy az én menyasszonyomról volt szó. Önzetlen, még mindig. Pedig megtehette volna, hogy leadja a szervezést.
Elég volt David! El kell felejtened.
Mivel a munkával kész voltam így gondoltam egyet és elindultam futni. Hátha ki tudom zárni a világot, mint eddig is, de leginkább Emiliet. Nem akarok rá gondolni, mert igen fáj, hogy eltűnt és fáj, hogy nem adott még életjelet se magáról, senki nem tudott róla semmit és akárkit kérdeztem nem adott válaszokat. Mintha megkérte volna őket vagy nem is tudom. Én a csapatról azóta se tudok semmit, utoljára Emiliet kerestem és akkor beszéltem velük, mivel nem mondtak semmit és titkolóztak nem igazán tartottam velük a kapcsolatot.

Kiléptem a szállodai szobánk ajtaján és ahogy elindultam lefelé hirtelen valaki a mellkasomnak ütközött. Lenéztem rá és Emilie állt velem szemben könnyes szemekkel. Lehetetlen, hogy kiverjem a fejemből mindig felbukkan..

– Mi a baj? – fogtam meg a vállát és szembe fordítottam magammal, mert idő közben elfordult.

– Semmi. – rázta meg kislányosan a fejét.

– Ezt majd mondd másnak. Na mesélj.

– David szállj már ki a fejemből. Nincs semmi! – mondta ingerülten és becsapta az ajtaját. Tudom, hogy nem én vagyok a hibás ilyenkor csak egyedül akar lenni. Elindultam lefelé, de vissza is fordultam, nem hagyhatom egyedül.

– Emilie kérlek. – álltam meg az ajtó előtt, de nem kaptam választ. – Ha kell reggelig itt fogok ülni. Nem érdekel. – mondtam határozottan és leültem az ajtónak háttal.

– Menj el. – hallottam meg a hangját kis idő múlva.

– Nem, amíg nem magyarázod meg. – nem tudom miért érdekel mi van vele, miért akarok neki segíteni. És azt sem tudom miért aggódok és törődök vele.

– David nekünk már semmi közünk egymáshoz. Gyerekek voltunk nem kell úgy tenned, mintha fontosak lennénk egymásnak. – mondta halkan, de nagyon is jól hallottam. Miért fáj ez?

– Emilie szimpla barátként próbálok segíteni. – mondtam határozottan.

– De nem kértem. Csak hagyj békén. – mondta és kinyitotta az ajtót. Rögtön fel is pattantam és már egymással szemben álltunk. – Menyasszonyod van, életed, amiben nekem nincs helyem. Ahogy neked se az enyémben. – mondta komoran a szavakat, majd újra bezárta az ajtót, de ezúttal hallottam, hogy elsétál. Én is így tetten és folytattam az utamat, de futás közben sem tudtam őt kizárni. Miért mondta ezt? Mi történhetett vele? Mit csinálhat most? Mik ezek az érzések? Semmit nem értek, de nagyon hamar vége kell, hogy legyen, mert pár héten belül megházasodok.
Folyamatosan rajta agyaltam és a válaszokat kerestem, de ezt nem kaphatom meg egyedül csak tőle.
Öt körül visszaértem a szállodába és lezuhanyoztam, Andreaval együtt készültünk el a vacsorára és hatra már az étteremben voltunk. Ethan még nem volt itt és az illető se, aki vele jön, pedig már tíz perc eltelt.

– Szerinted hol vannak? – kérdezte unottan Andrea és ebben a pillanatban Ethan belépett az ajtón Emilievel az oldalán. Fekete feszülős ruha volt rajta, ami kiemelte az alakját. Eszméletlen jól nézett ki.