Ha azt mondanám...

Vallomás

"Sosem tudtam, milyen valakit igazán szeretni. Talán a mai napig foglmam sincs róla. Azt sem tudom ezt miért írom, hisz pontosan tudom, sosem jut majd el hozzád. Mégis... neked szánom most ezt.

Emlékszel az első találkozásunkra? Én mai napig örömmel gondolok rá.

Hónapokig beszéltünk, chateltünk és telefonáltunk előtte. Már úgy vártam, hogy láthassalak. 
Annyira izgatott voltam, hogy majdnem elhánytam magam, amíg a téged szállító buszra vártam. Sosem tettem olyasmit, hogy találkozzak akárkivel az internetről. Veled mégis azt éreztem, minden rendben lesz. Vajon mi lehetett ez?

5-ször ellenőriztem a lehelletem, 7-szer néztem meg az arcom a tükörben, 4-szer simítottam rá a hajamra nehogy elálljon bármerről. Előző nap a ruhámat is 9-szer néztem át, megfelel-e. Aznap már aludni sem tudtam. Úgy izgultam. Nagyon féltem, hogy elalszom és nem kelek fel időben. 

Reggel csomóba ugrott a gyomrom, nem tudtam enni sem. Kissé a hányinger és a szédülés határán vártalak aznap. A barátnőimnek megüzentem, hogy épp várlak. Mondhatni egy kisebb társaság várta velem együtt, hogy megérkezz.

Mondanom sem kell, hogy a találkozás nem is úgy ért véget, mint ahogy éveken keresztül pörgettem a hasonló jeleneteket a fejemben. Amikor leszálltál a járatról, azt hittem nem foglak felismerni. Tényleg megijedtem, hogy mi lesz, ha elkerüljük egymást. Egészen addig a pillanatig.

Amikor a tekintetünk találkozott, nem tudtam megmagyarázni. Kicsit olyan kétes érzéseim voltak, mint például a 'Banyek, ide ne gyere.' meg a 'Úúú de szép szemed  van.' ja és még az is hogy 'Komolyan, normális vagyok én, hogy ezt bevállaltam?'. Mindegyik én voltam. De leginkább az az érzelem tombolt, mely azt suttogta: Örülök, hogy találkoztunk.

Már nem teljesen emlékszem miről beszéltünk az állomáson. Azt hiszem megkérdeztem, hogy telt az utad. Talán az időjárásról is beszélgettünk. Mostanra bevallhatom. Egyáltalán nem figyeltem arra, ami akkor elhangzott. Leginkább nem hallottam semmit. 

Se a körülöttünk lévők örömteli találkozását, se a járművek motorhangját, sem a gyerekek visítását, sem azt, hogy mi hangzott el. Az egyetlen dolog amire emlékszem, hogy a szívem hangosan dübörgött. Ugyan nem hallottam, de azt hiszem beleszerettem a hangodba.

Nem mondom, nyilván az arcod is tetszett. Meg a szemed, bár ezt lehet említettem már. Na meg a stílusod is, bár azóta tudom, ez utóbbi anyukád érdeme. És talán mindben kicsit ott voltál te. Te voltál ott.

Tudom, nem sok értelme van ezeknek a soroknak, de úgy érzem nem tudok igazán tovább menni, amíg nem adtam ki mindent magamból. Jobb híján, mivel neked nem tudom már elmondani, így a világnak fogom. És te erről valószínűleg sosem szerzel tudomást. 

Milyen kár.

Kicsit talán még örülök is neki.

Csalódott is vagyok.

De meg is könnyebbültem."