Ha azt mondanám...

Emlékek

"Jobb néha kicsit az emlékekben élni.

A barna hajad, édes kék szemed, mai napig az emlékeimben él. Épp úgy, mint az első csókunk, a veszekedések, a meghitt pillanatok és a csalódott végkifejletek. A sorsunk olyan hihetetlen módon forrt össze, hogy még én is megijedtem. Nem tudom, te hogy láttad ezt, de én szinte belecsöppentem.

Minden beszélgetés, minden téma, minden éjjel, minden perc... Minden veled töltött idő egy filmrészletként él a fejemben. Amikor ketten voltunk úgy éreztem az egész világ megszűnt létezni. Annyira odaillett minden. Többé nem izgultam a szavakon, nem gondoltam át 20x a tetteimet.

De mindig, amikor te nem voltál annyira másképp volt minden. Hirtelen újra egyedül voltam a gondolataimmal, a problémáimmal.

Rengeteg "Mi van ha..." kérdésre bukkantam.

"Mi van ha nem tetszem neked?"

"Mi van ha nem is szeretsz?"

"Mi van ha mást is...?"

"Mi van ha a szüleid nem engedik?"

"Mi van ha megváltozol?"

"Mi van ha nekem kell megváltoznom?"

"Mi van ha... Mi van ha..."

-Ez így nem jó!-

Erre jutottam. 

Volt időm gondolkodni. Nem tudtam mást tenni. Nem beszélünk és elfelejtettük az életünk azon részét, amiben én meg te, te meg én - azaz mi - voltunk.

De miután "mi" már nem voltunk, bármennyire fájt is... újra élni kezdtem. Egyedül. Mint ahogy előtte is. Máshogy láttam a dolgokat, máshogyan reagáltam. 

Rengeteg időt "vesztegettem" rád. Ezt értsd csak negatívan. Engem is úgy érintett.

Zavarodott voltam. Csalódott. És szívesen sírtam volna. Zokogni akartam. Majd összetörni valamit. Éppen úgy, ahogy te engem törtél össze. 

Emlékszel? Sírtál a telefonban. Te sírtál, amiért szakítasz velem. Pont te? Mit gondolsz én mit éreztem?

Arra is csesztél, hogy személyesen mondd el. HETEKIG azt sem tudtam mi van veled. Nem írtál, nem hívtál.

Mit éreztél akkor, amikor minden reggel és minden este az üzeneteimet olvastad. Csak mert elvétve válaszolni méltóztattál. Egyszer egy "Szia", máskor egy "Semmi.". Hol egy hüvelykujjat dobtál, hol egy "OK"-kal intéztél el. És mit gondolsz én mit éreztem?

Elárulom. Mérges voltam. De még előtte boldog. Azért mert hallottam felőled. Még egy "OK"-nak is úgy tudtam örülni, hogy mára legszívesebben felpofoznám magam, mert egyszerűen hülye voltam.

Csalódottnak kezdtem érezni magam. Azért mert "mi" vagyunk, de úgy éreztem csak egyedül vagyok benne a dologban. Annak ellenére, hogy az egészet te kezdted.

Ha aznap este nem mondasz olyasmit, semmi nem lett volna az egészből. Talán jobb is lett volna.

De talán örülök annak, hogy mindez megtörtént. 

Örülök, hogy az életemben létezett egy "mi".

És szomorú, hogy mindez után már csak én maradtam.

Talán most már jobb mindezt elfeledni.

Talán már nekem is sikerül.

Nem tudok visszamenni, és nem is akarok.

A jövőbe kell tekinteni. Most már nekem is menni fog."