Vadászok I. - Ébredés

Prológus

LUMINÉS.
A tündérek egyik alap varázsigéje, hétköznapi nevén: fényhívás. Vámpírok ellen tökéletes fegyver; egyetlen érintés elég, hogy csontig leégesse róluk a húst. A szív közelében használva azonnal hamuvá égeti a vámpírt. A legtöbb lény harmadfokú égési sérüléseket szenvedhet el.
   A varázserőnket irányítsuk a tenyerünkbe, majd idézzünk fel egyet a legszebb emlékeink közül, mígnem a lelkünk teljes békébe burkolózik. Mondjuk ki a varázsigét. Siker esetén a tenyér felszínén tiszta fény képződik, ami az első érintés alkalmával az ellenfél bőrébe ivódik.
   FONTOS! Egy átlagos tündér varázsereje összesen három ilyen varázslatra elegendő, a királyi vérvonal tagjaié pedig ötre. Használd óvatosan!

Mosolyogva tette le maga elé a könyvet. Az összes varázslat közül, amit eddig olvasott, ez tűnt a legegyszerűbbnek. Nem tudta, hogyan irányíthatná a varázserejét, ezért csak felemelte a kezét, majd igyekezett erősen koncentrálni a bőrére. Vett egy mély levegőt, aztán felidézte a napot, amikor az anyja egy kiskutyával lepte meg karácsonyra. Imádta azt a németjuhászt, első látásra beleszeretett, és már az első éjszaka összebújva aludtak el.

– Luminés. – Halkan, de határozottan ejtette ki a szót, mégsem történt semmi.

Újra megpróbálta, majd újra és újra, ám bármennyire igyekezett, egy szikrát sem tudott kicsiszolni magából. Idegesen becsapta a könyvet, majd remegve dobta vissza a dobozba, ahol találta.

Hiába szerette az apját, mindig bolondnak tartotta. Folyton varázslatokról, tündérekről, vámpírokról, vérfarkasokról mesélt neki, amit gyerekként még ugyan elhitt, tizenévesen azonban már nem értette, miért mond ilyeneket továbbra is. Nem értette, nem is hitte el, de mindennél jobban szerette volna. Mágia, tündérmesék, elérhető lehetetlen. Minden gyerek és felnőtt arról álmodozott, hogy valós legyen, azonban egyszer mindenkinek rá kellett ébrednie, hogy ez sosem lesz igaz. Számára még nem jött el ez a pillanat, pedig minden percben könyörgött, hogy végre történjen meg.

A varázskönyvek, a bájitalreceptek, a több mint kétszáz évvel korábbi eseményeket taglaló naplók, minden hátrahagyott holmija azt sejtette, hogy igenis létezik mágia. Neki pedig csak ezek a megsárgult lapok maradtak. Miután a szülei elváltak, az apja még időnként átjárt hozzájuk, olyankor sokat foglalkozott vele, és minden másodperc kész mennyországgá vált számára. Aztán eljött a tizedik születésnapja, az apja pedig akkor jött el hozzá utoljára. Nem emlékezett, mi történt. Az egész nap emlékét homályos köd fedte az elméjében, és minden alkalommal, ha eszébe jutott, csak arra tudott gondolni, hogy talán annyira fájdalmas volt a búcsúzás, hogy az agya elfeledtette vele a történteket. Még egy rendes fényképe sem maradt az apjáról.

– Andris? – A mély hang hallatán reflexszerűen összeszorította a fogát. – Merre vagy?

Minden izma égett, miközben felpattant a földről. A lábát erősen a padlóhoz vágta minden lépésnél, karjával legszívesebben csapkodott volna, és még a padlás ajtaját is egy rúgással nyitotta ki. A hatalmas robajra még a szomszéd kutyája is ugatni kezdett, Andris anyja pedig egy „uramisten" felkiáltással fogadta a hangot. Andris továbbra is feszülten mászott le a létrán, ám az utolsó fokról lelépve megtorpant.

Az anyja rosszallóan nézett rá, mellette Attila, a nevelőapja inkább aggodalmat sugárzott, és ez csak szította a haragot Andrisban. Alig ötéves lehetett, amikor a férfi az életébe lépett, és az utóbbi tíz évben úgy viselkedett, mintha az apja lett volna. Nevelni próbálta, többször büntetést akart adni neki, leszidta, ha rosszat tett, és megpróbált lelkizni vele, holott Andris többször megmondta neki, hogy hagyja békén.

Egy magas férfi állt mögöttük. Öltönyt viselt, szőke haja, fehér bőre és kék szeme természetellenesen világosnak tűnt, zakója mellzsebén egy kitűző fénylett. Rendőrnek tűnt, talán nyomozónak, Andrist pedig hirtelen aggasztani kezdte, vajon mit kereshet itt egy ilyen férfi.