Mimosa

1.

Az elhaló Nap utolsó sugarai lágyan simogatták bőrömet. Már órák óta heverésztem a puha pázsiton, és élveztem a tavasz korai melegét. Ilyenkor minden olyan más volt: úgy tűnt, mintha megállt volna körülöttem az idő kereke, és én ott ragadtam volna az örökkévalóságban, a véget nem érő pillanat közepén.
Szerettem sokáig elidőzni a fényben. Jó volt új illatokat keresni, és fürge gyíkocskákra vadászni a fűszálak között. Társaimmal kergetőzni, tiltott folyók vizét kortyolgatni, és féktelenül száguldani a virágzó réten. Vagy néha megállni egy kicsit, és figyelni a csodára. Sokan közülünk már észre se veszik maguk körül a káprázatos valóságot: pedig ott van, egészen bennünk, a maga tökéletességében tündöklik, ha hagyjuk.
Vagy ha egyáltalán felismerjük, ami mostanában egyre ritkább.
Azt mondták, sárkánynak születni komoly feladatot jelent, az őseink bölcsességét kell továbbadnunk az ifjaknak. Ez a felelősség hatalmas teherként nehezedik ránk, és emellett sajnos néha elfeledkezünk azokról a kincsekről, amiket a világ tartogat számunkra. De vajon meddig tűrjük még ezt? Meg kell- e fosztanunk magunk mindattól, amit fel se lehetne fedezni egyetlen éjszaka alatt?

Fészkünkre már ráborult az alkonyat vöröslő palástja. A levegő megemelkedett, sötétlő köd szállt alá a távoli hegyek felől.
Ez a mi birodalmunk. A tengerszorostól a zöld ligeteken át, egészen a hóval borított hegycsúcsokig, mind a miénk. A sziget, ami igazán a sajátunk lehet. Igazából még sose merészkedtem Ætheria falain kívül: itt kell élnünk, mert őseink így akarták. Határait kénnel égették fel, kéklő fénye messziről felismerhetővé teszi otthonunkat. És ez jó. Biztonságot nyújtó menedéke megvigasztalja az óvatlan vándort, földjének gyümölcse táplálékot ad. A család is ideköt: hanyomány és szeretet. Egy nyugtató ölelés egy ádáz csata után. Minden itt van, amire valaha is szükségünk lesz, de valami mégis hiányzik: az igazi életet nem lehet korlátok közé szorítani, nem reked meg egyetlen sziget fészkei között. Miért nem lehet felfedezni a világ titkait?
Nem lenne jobb megismerni ezt a gyönyörű világot?

***

Furcsa zaj ütötte meg fülemet: a nap melegét egy felém tornyosuló alak hatalmas, elnyúlt árnyéka takarta el. Vészjóslóan közeledett hozzám, lépte alatt érezni lehetett a föld remegését: szinte már azt gondoltam, beszakad alatta, nem fogja elbírni hatalmas, izmos testét. Akaratlanul is összerezzentem egy pillanatra: ez önmagában nem sok jót sejtetett. Körülötte szinte megfagyott a levegő, jeges leheletét már csaknem éreztem is bőrömön. Óvatosan megfordultam, és állva köszöntöttem, ahogy illik. Egy harcos, aki az élet csatáját vívta meg, most hazatért otthonába.
- De örülök, hogy nem esett bajod, apám! - Hangom itt-ott megremegett a félelemtől, miközben a szavak elhagyták ajkamat. Az illető megállt előttem, majd egy szó nélkül alaposan végigmért, mintha neheztelt volna rám. Valószínűleg megviselhették az elmúlt napok eseményei, az a rengeteg gyötrelem, amit át kellett élni ezalatt a pár hónap alatt. A verdantusi törzs a legerősebb mindközül, nem csoda, ha belefáradt a küzdelembe.
- Halljam, mit keresel itt, Mimosa? - Éles szavai szinte szelték a levegőt. - Nem megmondtam, hogy a csarnokban a helyed?
Igaza volt. Valószínűleg igencsak sokáig szundítottam, észre se vettem, hogy beesteledett. A többi testvérem egész nap gyakorolt, edzett azért, hogy erősebbé váljon, és egy napon le tudja győzni a szomszéd sziget uralkodóját, a vérszomjas Vidart. Azt beszélik, a legerősebb harcosok közül is csak hárman jöttek vissza élve, ők is alaposan megszenvedték a küzdelmet. Az egyik ilyen az apám volt. Még a nagy Laan se hagyhatta el a helyszínt sérülés nélkül: testét itt-ott harapásnyomok, és éles karmolások tarkították, a füléből és a farkából is hiányzott egy-egy darab. Izomtól duzzadó mellkasát grafitfekete pikkelyek borították, és szárnyait akkorára tárta, mint két óriási sátor.
- Látod ezt? - fejével a jobb szárnya felé bökött. Valami sötétlett ott.
- Megperzselt a láng - állapítottam meg. - Megégettek, mert erősebbek voltak - jelentettem ki, de amint e szavakat kiejtettem, egyből meg is bántam: torkom összeszorult, és szívem hevesen zakatolt mellkasomban a gondolatra, hogy valaki odakint ártani akar nekünk. Hiszen mi csak élni szeretnénk.
- Nem! - Ordította Laan. Hangja visszhangként remegtette meg a távoli hegyeket. - Az összes testvéred azért küzd nap, mint nap, hogy jobbá váljon! Hosszú küzdelem árán ugyan, de biztosra mondom neked, hogy egy szép napon el fogják érni, hogy győztesként térjenek haza otthonukba. Mert ez az igazi dicsőség egy sárkánynak. Te pedig, mihaszna módon sütkérezel itt ahelyett, hogy gyakorolnál!
Erre nem számítottam. Tény, hogy kicsit le voltam maradva a többiekhez képest, de azért korántsem annyira rossz a helyzet, ahogy állítja.
Mély lélegzetet vettem. Akkor is meg fogom tudni magyarázni, miért döntöttem így.
Már éppen belefogtam volna önmagam védésébe, amikor hirtelen a szavamba vágott.
- Hogy megy a tűzokádás? Te is tudod, hogy az az egyetlen, és legjobb fegyverünk - tért a tárgyra, szinte azonnal. Sose szerette húzni az időt, pláne, ha amolyan haszontalan dolgokkal foglalkozom, ami nem viszi előrébb a fejlődésem, legalább is ami a harcmodoromat illeti, ami jelen esetben nemigen létezett. Igazság szerint azt se tudtam, mire jó ez az egész, mi a cél, amiért napi szinten edzünk, hogy a legjobbak lehessünk benne. Vidar valóban félelmetes ellenfél, a szóbeszéd szerint testét kemény páncél védi a természet viszontagságaitól, amelyet szinte lehetetlen áttörni. Egyesek szerint ereiben forró láva csörgedezik, és egyetlen leheletével képes porig égetni egy hegyet. Ha ez így van, igencsak csekély eséllyel indulnék ellene.